METAFIZIKAI TRADICIONALITÁS
1. §. DOGMATICA PROTOCANONICA ET CRITERIA METAPHYSICA TRADITIONALIS I.
Elsőrendűen kanonizált dogmatika és a metafizikai tradicionalitás kritériumai I.
I. DOGMA
A Metafizikai Abszolútum vagy Abszolút Metafizikum – a különböző megnevezések szerint Istenfeletti Istenség – egy, örök, kezdettelen és végtelen. Nem teremtett, nem teremtmény, nem az egyik létező a létezők körében, s nem létesült a létesültek körében. A Metafizikai Abszolútum nem tudati objektum a tudati objektumok körében.
Az Istenfelfogások között az autotheista felfogást részesítjük előnyben minden, akár magas szinten artikulált heterotheista felfogással szemben, ugyanakkor ez utóbbiak létjogosultságát és jelentőségét nem csökkentve. Mint fundamentális herezistől, elhatárolódunk minden vulgáratheista elképzeléstől, de az atheizmusba átcsúszó kvázi-metafizikai autotheizmus veszélyét sem tartjuk jelentéktelennek.
A monotheista kontra politheista Istenfelfogások különbözőségének jelentősége eltörpül az autotheista kontra heterotheista felfogások közötti valóban lényegi különbség mellett. „Politeizmus” ráadásul tradicionális értelemben soha nem létezett (ez egy modern félreértelmezés); a több és/vagy sok „istent” mindenkor az Egyedüli és Egy Isten verzionális aspektusainak tekintették és tekintjük mi is.
Tudunk az Istenfelfogások különböző formáiról, azokat hierarchikus tagoltság szerint verzionális igazságként tételezzük, elfogadjuk és szemléletünk részeinek tekintjük.
Részletezve:
1.) a THEIZMUS alapformája nehezen megnevezhető. Partikularitásai:
a.) Pantheizmus (pantotheizmus). A panteizmus immanentalis szerint Isten (Istenség) és a Mindenség azonos és a súly a Mindenen, az egyetemességen van. A panteizmus transcendentalis értelmében Isten (Istenség) és a Mindenség azonos és a súly Istenre (Istenségre) helyeződik.
b). Monotheizmus (monenotheizmus) = egyedüli és egy Isten. Monos = egyedüli, egyetlen, heno = egy. A henotheizmus azt is jelentheti, hogy több Isten van, de az egyik olyan kitüntetettségű, hogy a többi eljelentéktelenedik mellette.
c.) Politheizmus (több vagy sok Isten) latin pluritheizmus = több Isten. Multitheizmus = sok Isten.
A panentheizmus a két pantheisztikus formát egyesíti, és ezt a monenotheizmus for-májában egységesíti. Ez azt jelenti, hogy minden Istenben van: mindenistenbenizmus.
d.) Theopantholizmus: minden egyetemesen és teljesen Isten
A radikális monenotheizmus formái: monotheismus unitarius = Isten egyetlen személy (judaizmus, iszlám, protestáns unitarizmus), monotheizmus trinitarius (keresztény orthodoxai, katholicizmus), monotheismus binitarius („Isten világegyháza”, World-wide Church of God protestáns felekezet, amely a Szent Szellemet is vallja, de nem tartja személynek).
– A szubordináció problémája: az Istenen belüli személyek lehetnek egymással alá-, mellé-, és fölérendeltségi viszonyban. A kereszténység a személyek (Pater, Filius, Spiritus Sanctus) egyenrangúságát tanítja.
– Mono- és diophysitismus a Fiúnak az Atyához való viszonyával kapcsolatos. A diophysitismus szerint Isten második személye a Fiú, Jézus Krisztusban megtestesült. Jézus Krisztus tökéletes ember és tökéletes Isten, minden összekeveredés nélkül. A nesztorianizmus felvetése ennek kapcsán: Mária Istenszülő vagy emberszülő? A dominanciára jutott álláspont szerint: Istenszülő és emberszülő együtt. Tisztán monophysita kereszténység nincs – miszerint Jézus Krisztus Isten és ember, de Isteni természete felülmúlja az emberi természetét, amely utóbbi felszívódott abban –, csak monophysita színezetű (például a nem egyesült örmény, kopt, etióp keresztény egyházak).
Arius alexandriai presbiter homoiusion tana szerint az Atya és a Fiú hasonlólényegűek. A Fiú, aki megtestesül, nemcsak alá van vetve az Atyának – és bár minden mennyei lény felett áll – de végül is teremtmény. Athanasius szerint az Atya és a Fiú homousion – egylényegűek. A Krisztusban megjelenő Fiú egylényegű az Atyával.
Adopcionizmus (kései formája az unitarizmus): heterousion – máslényegűség: Jézus Krisztus ember, akit az Atya adoptál, s ezáltal hozzá hasonló lényegűvé lesz, s az egész emberi megváltás ennek paradigmája szerint, egy adoptáció (‘fiúvá fogadás’) révén történik.
Meggyőződésünk szerint mindezek egymás mellett fennálló lapidáris igazságok.
2.) METATHEIZMUS: a keleti tradíciók (például a buddhizmus) felfogásában megjelenik az Istenfelettiség metatheoriája és valósága. „Isten mielőtt megteremti a világot, megteremti önmagát.” Nemcsak Atidéva (istenek felettiség), hanem Atísvara (Isten-felettiség). Itt merül fel Isten non-perszonalitása (nem személyes volta) mint szupra-perszonalitás (mint személyfelettiség).
Alapvető szemléleti formák:
– Endotheizmus: Isten bennem van („Isten királysága bennetek van”).
– Exotheizmus: Isten rajtam kívül van.
– Heterotheizmus: Isten önmagamtól különböző transzcendentális valóság.
– Autotheizmus: Isten első és végső fokon és leglényegibb értelemben Önmagammal azonos – Én-magam vagyok – végtelenül immanentális és végtelenül transzcendentális értelemben.
Mindezeket a szemléleti formákat ismerve és igazságokként elfogadva, szinoptikus (‘együttlátó’) metatheológiai szemléletünknek, vagyis a tradicionális szemléletnek leginkább megfelelő theizmus forma hozzávetőlegesen:
AUTO-META-THEO-PANTHOLIZMUS
autotheizmus + metatheizmus + theopantholizmus
II. DOGMA
Lét és a Tudat – lényegileg – egy és ugyanaz. A „Totalitás” felfogható Létként is, Tudatként is, és elsősorban a kettő egységeként, sőt, azonossági egységeként is.
A Lét Tudati-Lét, a Tudat Létkénti-Tudat. Sem a Tudat nem előzi meg a Létet, mint azt a gnoszeológia állítja, sem a Lét nem előzi meg a Tudatot, ahogyan azt az ontológia véli. A legtágabb értelemben vett Tudat és a legtágabb értelemben vett Lét egybeesik. Csak tudati Lét van, és a Lét mint Tudat nyilvánítja meg önmagát. Azok a szemléletek, amelyekben az elsőbbséget illetően egyik vagy másik lehetőség mellett foglalnak állást, vagy a Tudat, vagy a Lét (sőt a legtöbbször mindkettő) lehatárolt és lefokozott értelmezéséből indulnak ki. Attól függően, hogy egy szemlélet melyiket kezeli lehatároltabb értelemben, az egymástól való függés viszonya – az itt jelzett módon – eleve eldöntötté válik. Mivel a lehatárolással kapcsolatos alternatíva pusztán filozófiai szinten végig homályban marad, az, amit ma „filozófiának” neveznek az ügyben többnyire a „megválaszolhatatlanság” álláspontjára helyezkedik. A mi szemléletünk azonban nem filozófiai.
A tudat egyetemessége nem azonos a jelenlegi általános emberi öntudattal, hanem a kortárs pszichologizmus által – helytelenül – tudatalattinak (tudattalannak), esetleg tudatfelettinek nevezett tartományok teljességét is magában foglalja. A tudat nem pusztán a közönségesen és jelenleg megnyilvánuló öntudat, hanem mindaz, ami bármilyen értelemben már megnyilvánult illetőleg megnyilvánulhat: ezek időn kívüli, időfeletti együttese a tudat egyetemessége. A tudat teljességének aktualizálása annak a függvényében valósulhat meg, hogy a megismerési képességek milyen mértékben elevenítődnek meg. Az, hogy a jelenleg általánosan tapasztalt világ a lét teljességének töredéke, annak tudható be, hogy a világot tapasztaló szubjektum megismerési képességei – egy ontológia bukás, illetve egyetemleges involúció során – lefokozódtak és elsötétedtek. Azzal párhuzamosan, hogy a tudati elevenség és éberség lecsökkent, a tudatban és a tudat által feltáruló világ határai egyre jobban beszűkültek. Ám nem pusztán mennyiségi lefokozódásról van szó, hanem olyanról, amely elsősorban éppen a centrumközeli lét- és tudattartományokat érinti, és amit a különböző hagyományok egyöntetűen „valaminek” – ami központi jelentőségű – az elveszítéseként, eltűnéseként írnak le, legyen az Aranykor vagy Édenkert, vagy a Halhatatlanság Elixírje stb. A tudat és a lét teljességét a közönséges átélésben lefokozó univerzális elsötétülés első lépésben a centrális területeket destruálja (értelmi lefokozódás), később a centrumhoz közelebb-távolabb eső régiókat (morális megromlás), végül a periféria teljességét érinti (testi betegség). Elsősorban minőségi megromlásról van szó, aminek következménye az intellektus megzavarodása, a morális tisztátalanság és a test betegsége.
III. DOGMA
A Tudati-Lét és Létkénti-Tudat az „objektív realitás”, az „akcionális realitás” és a „szubjektív realitás” (vagyis a Szubjektum) együttes egysége. A Tudat Centruma a Tudati Szubjektum (a metafizikai Alany).
A Tudati Lét és Létkénti Tudat mindig három formában jelenik meg: a tudat tárgyaiként, ez az objektív realitás, azután olyan akcionalitásként, amely ezt létesíti, létben tartja és transzmutálja, valamint végül Centrumként, tehát a Szubjektumként, amiből mindezek következnek. A Szubjektumból következik az akcionalitás, az akcionali-tásból következik az objektivitás. Ilyen módon az objektivitás implikálja az akcionalitást és az akcionalitás implikálja a szubjektivitást és a Szubjektumot. Mi elismerjük az objektív realitásnak az objektív voltát is, a realitás voltát is és a meglétét is. Elismerjük és hangsúlyozzuk, csak azt nem fogadjuk el, hogy lenne tudaton kívüli, respektíve – egyes szám első személyben fogalmazva – az Én tudatomon kívüli, az én tudatomtól függetlenül vagy függetlenül is létező objektív realitás. Nem az objektív realitást vonjuk tehát kétségbe, hanem azt, hogy van olyan, hogy a tudatomtól függetlenül is létező objektív realitás. Mert nyilvánvalóan nincs. Ez komolyan fel sem vethető, mert ez értelmezhetetlen, s ilyenképpen olyasmi, amit nem kell és nem szabad értelmezni.
IV. DOGMA
A Tudati Létben és a Létkénti-Tudatban az objektumok, az akciók és a Szubjektum hármas egysége a Szubjektumban centrálódva jelent igazi és teljes egységet.
Amennyiben a megvalósítási processzusban ez az egység az objektumokban valósulna meg, akkor az átmenne a semmibe és a megvalósító megsemmisülésébe. Az objektumok, az akciók és a Szubjektum egységének a Szubjektumban kell létrejönnie, ott ragadható meg elméletileg is és a megvalósítási processzusokban is: ebben valósul meg és a Szubjektumban kell megvalósulnia, amelybe ily módon az objektivitás és az akcionalitás mintegy redukálódott, visszavezettetett. Ilyen módon már a Szubjektumnak mint kifejezésnek sincs további létjogosultsága, mert akkor ebben felszívódott minden. De amíg ez nem történik meg, addig e tételezés messzemenő jelentőségű.
V. DOGMA
A Szubjektum végső-végtelen lényege szerint az Abszolútum Metafizikum vagy Metafizikai Abszolútum.
Amikor a Szubjektum, önnön szubjektív volta is megszűnik, akkor ez megfelel annak, amit a Metafizikai Abszolútumnak vagy az Abszolút Metafizikumnak nevezünk. A Metafizikalitásnak három szintjét lehet megkülönböztetni. A legalsó szint az, amit okkult szintnek lehet nevezni, tehát, ami az empíriával megközelíthető világon túl van. A második szint az, aminek minden idő és térbeli vonatkozása megszűnik. Vannak olyan létállapotok, amelyek bár relációban maradnak a térrel és idővel, és ez a reláció sokáig fennmarad, mindazonáltal már nincsenek a térben és az időben. Itt azonban e relációk sem maradnak meg akkor, hogyha a metafizikalitás vonatkozásában a második szintről beszélünk. A harmadik szint pedig a minden létezői léttel való kapcsolat nélküliséget jelenti.
A görög φυσισ (physis) szó két jelentéssel bír. Egyrészről ‘természetet’ jelent, másrészről a ‘létesülés világát’ jelöli. τα μετα τα φυσικα (ta meta ta physika) – egyrészről azt jelenti, hogy az, ami a természetieken túl van – a tér és idő minden vonatkozásában, vagy pedig azt, ami a létesülteken túli. Amikor a Szubjektum önmagát, mintegy önnön végső lényegét is meghaladja, megjelenik az, amit Metafizikai Abszolútumnak nevezünk.
VI. DOGMA
A Metafizikum Abszolútum vagy Abszolútum Metafizikum és az Istenfeletti-Istenség egy és ugyanaz.
A sanáthana dharma szerinti Nirguna Brahma (minden minősítésen túli Isten), sőt még magasabban megragadva a tiszta Lét/Lényeg és Nem-Lét/Nem-Lényeg együttes egységének betetőződő meghaladása (mint Sadasat), az Isten-felettiségnek felel meg. Istennek is megfelel, de az Isten-felettiségnek még inkább: ez a Metafizikai Abszolútum.
VII. DOGMA
A Metafizikai Abszolútum, az Abszolútum Metafizikum, a Szubkjektum végső-végtelen Lényege és az Istenfeletti Istenség egy és ugyanaz.
VIII. DOGMA
A Tudati Szubjektum első és végső lényegem szerint – ezt egyes szám első személyben lehet és kell kimondani – Én-Önmagam (Ich-Selbst, Egomet-Ipsum, ‘Egomper- Auton’, Aham-Átmá) vagyok.
Itt nincs szó az úgynevezett New Age deviációja értelmében felmerült „önistenítésről”, és semmi köze az „egoizmushoz”, amelyektől egyaránt elhatárolódunk, hanem ez mint mysterium magnum kizárólag metafizikai értelemben fennálló Igazság. Isten elvi szinten sem kereshető más irányban, csak az egyes szám első személy, vagyis önmagam irányában. Azt, hogy Isten legelső és legvégső elvi értelemben – minden vulgarizációt gondosan elkerülve – legelső és legvégső lényegem szerint Én-Önmagam vagyok, nem tapasztalom, csak lefokozott módon. Például azáltal, hogy nincs – kiterjesztett, mágikus értelemben vett – korlátlan hatalmam. Jelenlegi hatalmi aktualitásom és az abszolút mindenhatóság között van valami/valaki, amit/akit Heterotheos-nak kell tekintenem. Ez az Úr-Isten (Ísvara), akivel kapcsolatban én mint személy különböző relációk szerint tekinthetek önmagamra: mint teremtmény, mint szolga, mint fiú, mint barát („Isten barátja”), mint földi helytartó, mint szószóló (apostol), mint küldött, mint próféta és egyebek. Az Úr–szolga relációban a szolga nyilvánvalóan szinte semmilyen hatalmi aktualitással nem rendelkezik, míg az egyéb relációkban az aktuálisan birtokolt hatalom foka némileg nagyobb. A lényeg azonban az, hogy amíg nem vagyok konkrétan általam tapasztalható módon mindenható, addig van Heterotheos, s az a szemlélet, amely ezzel nem számol kellő súllyal, téves, gyakorlati szempontból pedig a megvalósítóra nézve veszedelmes.
A theurgiko-mágikus szolipszizmus Isten létszemlélete. Amikor ezt lefokozott és kondicionált személyként magamévá teszem, a végső célt elővételezem. Nem a momentán helyzetemet írom le tehát ezzel, hanem azt, ahova el akarok jutni. Momentán helyzetem és a szolipszisztikus státusz betetőzöttsége között van Isten mint Heterotheos, aki/ami az utamat vezérli. Ennek tételezése nélkül szereptévesztésben lennék, ami deviációhoz vezet.
A szolga is én vagyok és az Úr is én vagyok, hatalmi aktualizáltságom mértéke szerint. Ameddig nem vagyok mindenható, addig van Istenem, akivé/amivé a megszentülés és a megistenülés fázisain keresztül lenni törekszem. Ez egy helyreállítás: oda térek vissza, ahol mindig is voltam, csak onnan egy ontológiai defektusból következő alászállás során eltávolodtam. Valódi, nem-elméleti szolipszistává csak Istenként válhatok: újraistenülésem révén. Ez a valódi imitatio Christi végeredménye, amikor „én és az Atya egy vagyunk”. Ha ezt az értelem maradéktalanul fel tudná fogni, továbbá ha ebben a megvalósító kétségek nélkül, tökéletesen tudna hinni, akkor bármire képes lenne: betegeket gyógyítani, halottakat feltámasztani, a közönséges halál elszenvedése helyett metafizikailag felébredni. Az, hogy értelmileg tudok a szolipszizmusról, még nem jelenti azt, hogy in actu szolipszista is vagyok. Úgy is mondhatom, hogy virtuális szolipszistából effektív szolipszistává kell válnom. S mindaddig, amíg nem ez a valós helyzet, addig van Heterotheos.
Ha metafizikai Önmagam felé tartok, a Heterotheos „jóságos” és „kegyelmi” arculata érvényesül, ha Önmagamtól elfelé haladok, akkor a haragvó és büntető arculata. Ez magától értetődik és megváltoztathatatlan.
Létezhet – és létezik is – olyan „metafizikai atheizmus”, amely elvi szinten erősen arrogál egy akár adekvátan felfogott szolipszizmust, ez azonban nem felel meg a konkrét létrendi helyzetnek, miközben azt eredményezi, hogy a Heterotheos mint „alantas” szemléleti posztulátum elutasításra kerül. Ez a konkrét identitás felmérését elvétő súlyos hiba, aminek következményei beláthatatlanok. De hasonlóan súlyos hiba az úgyszólván felfelé nem nyitott, kizárólagossá és végső igazsággá tett heterotheizmus, amely egyrészről akadályozza a helyes praxeológiai szemlélet és metodika asszimilációját, másrészről a végső lépéseket elvi értelemben is lehetetlenné teszi.
IX. DOGMA
Metafizikai Én-Önmagam vagyok a Tudati-Lét, a Létkénti-Tudat Centruma és Szubjektuma, de a Centrumfelettisége és az egész Teljessége is. Ez nem csak a Centrumot jelenti, hanem tulajdonképpen mindent.
X. DOGMA
Én-Önmagam – lényegem szerint – vagy potencialiter, vagy aktualiter Isten vagyok, de leglényegibb lényegemben Istenfeletti-Istenség.
Létező vagyok a létezők között, ember vagyok az emberek között, (emberi) személy vagyok az (emberi) személyek között, de sva-svatvaként (saját-sajátosságként, saját-személyiségként, saját-személyességként), legmélyebb-legmagasabb értelemben Én-Önmagamként (Én-Önmagamságként) egy vagyok, egyedüli-egyetlenegy. A tudati Létben és az ezzel egybeeső létkénti Tudatban rajtam kívül nincs más metafizikai Alany.
A létezőknek „vanságuk” (astitá-juk) van, saját-személykénti-Én-Önmagamnak (sva-svatvaham-Átmának) „vansága” és „vagyoksága” van, vagy – pontosabban – saját-személykénti-Én-Önmagam „vanság” és „vagyokság” vagyok. Emberi alanyként én az vagyok, de csak én vagyok az, akinek vansága és vagyoksága is van. Én nem mondhatom, hogy a többi embernek vagyoksága van, mert ezt nem lehet mondani. Én a vagyokság vagyok. Én emberi létformámban hordozom magamban az emberi vanság valamennyi attribútumát, de vagyokságként egyedüli egyetlen vagyok. A Metafizikai Abszolútum megvalósítása voltaképpen én önmagamnak a Metafizikai Abszolútumként való megvalósítását jelenti. Az, hogy én a vanságot is átélem magamban, az állandóan eltérít attól, hogy vagyokságként megragadjam önmagamat. Bár vanságomat teljes átéléssel és sokkal intenzívebben és extenzívebben át kell élnem, még sokkal inkább át kellene élnem vagyokságomat vagyis, hogy a vanságtudat ne térítsen el a vagyokságtudattól. A megvalósítás feletti Megvalósítás beteljesítése, a Metafizikai Felébredés, Metafizikai Ellobbanás és Metafizikai Felszabadulás önmagam megvalósításának beteljesítése, önmagam Metafizikai Felébredésének, Ellobbanásának, Felszabadulásának felel meg.
XI. DOGMA
A Metafizikai Abszolútum megvalósítása – voltaképpen – Én-Önmagamnak a „Metafizikai Abszolútumkénti” megvalósítását jelenti. A Megvalósításfeletti-Megvalósítás beteljesítése, a Metafizikai Felébredés (Exvigilatio Metaphysica), a Metafizikai Ellobbanás (Deflammatio Metaphysica), a Metafizikai Felszabadulás (Liberatio Metahysica) – Önmagam Metafizikai Megvalósításának a beteljesítése, Önmagam Metafizikai Felébredésének, Ellobbanásának, Felszabadulásának felel meg.
Ez csak úgy lehetséges, hogy ha a Lét – a létezői Lét és a létszerinti-lényegi Lét (ideértve a „kétféle” Nem-Létet is) –, valamint a Tudat potenciális és aktuális Teljessége egybeesik – továbbá csak úgy, hogy a Tudat és a Lét Szubjektuma – végső-végtelen lényege szerint – azonos Istennel, sőt, az Istenfeletti-Istenséggel is, és ezen is túllépve, csak úgy, ha Én-Önmagam vagyok a Szubjektum, és ezen keresztül Minden. Ha ezt nem így fogom fel, akkor értelmezhetetlenné válik a Metafizikai Megvalósítás. Akkor értelmezhetetlenné válik az összes tradicionális vallás, az összes metafizikai tradíció, és mindenek előtt a Metafizikai Megvalósítás útjai teljesen értelmezhetetlenné és érvénytelenné válnak.
XII. DOGMA
Az „Abszolútum Metafizikum” vagy „Metafizikum Abszolútum” Megvalósítása-Megvalósulása – akár Absolutiónak, Redexvigilatio-nak, Exvigilatio-nak, Deflammatio-nak vagy Liberatio-nak nevezem – mind Én-Önmagamra vonatkozik. Én-Önmagamat redukálom Én-Önmagam, Én-Önmagam által, Én-Önmagamon keresztül, Én-Önmagamként Én- Önmagamhoz, Én-Önmagamba. Ez a „redukció” – lehetetlensége ellenére – mégis lehetséges. Ez az összes cél felett álló egyetlen Abszolút Cél.
XIII. DOGMA
Solipsismus magicus (mágikus szolipszizmus) vagy metidealismus magicus mint szolipszizmus: extremo-szubjektív idealizmus. Legbensőbb Transzcendentális Önmagamon kívül nincs semmiféle más feltétlen realitás. Van objektív realitás, de az önnön tudatom objektív realitása, van akcionális realitás, de az önnön tudatom akcionális realitása és van szubjektív realitás, de az önnön tudatom szubjektív realitása. Vannak tárgyak és vannak személyek, de ezek belőlem következően és bennem vannak. Én csak Én-Önmagam vagyok és rajtam kívül más Alany nincs, bennem a létige valamennyi alakja egybeesik.
2 §. DOGMATICA DEUTEROCANONICA ET CRITERIA METAPHYSICA TRADITIONALIS II.
Másodrendűen kanonizált dogmatika és a metafizikai tradicionalitás kritériumai II.
1. Traditio Primordialis. Primordiális Tradíció, Őseredeti Hagyomány
A tradicionális szemlélet tételezi a partikuláris tradíciók és religiók őseredeti egységét, közös eredetét és annak szellemi valóságát: a Traditio Primordialist, Primordiális Tradíciót vagy Őseredeti Hagyományt.
A Primordiális Tradició nem jött létre valamikor az időben és a térben, nem emberek alkották meg, hanem öröktől fogva, kezdettelenül létezik, s mintegy az Emberrel együtt szállt alá a földi-emberi világba mint az Eredetről, a Kezdetről és a Kezdettelenről szóló őseredeti hatalmi és uralmi Tudás. Tudás az Eredetről, tudás az Útról, Tudás a végső, mindeneket meghaladó Célról. Ennek az örökérvényű Tudásnak és Bölcsességnek (Sophia Perennis) a fenntartása és továbbadása a tradicionális szellemi ember célkitűzése, küldetése és feladata.
2. A filozófiákról
A filozófia, a teljességében vett filozófiai elméletek metatheologiánk relációjában részben alászállások, részben mentális eltévelyedések. A tradicionális ember szemlélete nem filozófiai. Ezért a filozófiák kapcsán minden más felfogásnál erősebben theoreticum- és ideologicum-orientált álláspontot foglalja el. A Metafizikai Tradicionalitás teljességének a szinoptikus szintézise – artikuláltan mint metatheosophia jelenik meg. A metatheosophiának van sophiája, hyperphilosophiája és philosophiája. E filozófiához tartozik philosophia metaphysica, tartozik philosophia ontologica, tartozik philosophia gnoseologica, tartozik philosophia axiologica – és így tovább. E filozófia szemléleti summájának a teljes kiterjesztettségű megnevezése:
metidealismus transcendentali-immanentalis et immanentali-transcendentalis theurgo-magico-solipsisticus absolutus,
vagyis
transzcendentál-immanentális és immanentál-transzcendentális
theurgiko-mágikus-szolipszista abszolút met(a)idealizmus.
Ez a filozófia – irányzati értelemben vett – csúcsa, és a hyperfilozófia (metafilozófia) start-helyként felfogható kezdete.
A filozófia tehet metodológiai engedményeket, elmehet – kifelé és befelé – a szubjektív és objektív idealizmus határáig, de nem mehet át az objektív idealizmusba. Ugyanekkor az objektív idealizmus számunkra nem követhető, ám „legitim” filozófiai irányzatok együttesének tekintjük. A hyperfilozófiához csak egyetlen „irányzat” tartozik, az, amit fentebb megneveztünk.
3. Az evolúcióról és a haladásról
A dogmatica protocanonica traditionalisból következő szemlélet megköveteli a biológiai és minden egyéb „evolucionizmus” megtagadását és teljes elutasítását.
Az esetleges ideológiai síkra való leszállás megköveteli a quasi-creationisticus-involutionisticus-non-transformisticus-organicisticus-graduali-descensionisticus-materialisationisticus vagyis a kvázi-kreácionista, involucionista, nem transzformista, szerves módon folyamatos alászállásban megvalósuló materializáció szemléletének előnyben részesítését minden más – ilyen jellegű – szemlélettel szemben. Ennek értelmében a különböző létformák, a növényi és állati fajok egy a Metafizikai Abszolútum vagy Abszolút Alany teremtésként is felfogható – abszolút változhatatlan Önazonosságának megőrzése melletti – Önátváltoztatásaként jönnek létre. Eközben a fajok nem egymásból alakulnak ki transzformáció réven, hanem minden faj – alászállási-materializációs fokozatokon keresztül – közvetlenül a Metafizikai Abszolútumból származik. Ennek során először a legalacsonyabb rendű, legprimitívebb létformák materializálódnak, majd fokozatosan a magasabb rendűek, majd végül az Ember. A fajok között egyikből a másikba való átalakulás, vagyis transzformáció értelmében vett „átjárás” nincs. A Metafizikai Abszolútum önátváltoztató önmegnyilvánítása a Kezdetben mint primordiális vagy őseredeti állapotban a legtökéletesebb. Ezt egy involúció értelmében felfogható folyamatos és egyre fokozodó ütemű alászállás követi.
Az emberi társadalomban sem „fejlődés”, sem „haladás” nincs. A folyamatos szcientista-technológiai „feltalálások” és a gépi technológiai kibontakozás a Szellemtől, az eredettől és Istentől való radikális eltávolodás következményei, az ember kései szenilizációjának végterméke, amely nem tekinthető semmiféle „fejlődés” vagy „haladás” argumentációs bázisának.
4. A fizikai világképekről
A tradicionális szemlélet legkülönfélébb fizikai világképek – Földdel kapcsolatos – felfogásai közül azt részesíti előnyben, amely a Ptolemaios-féle és a Tycho de Brahe-féle szemlélet – Kepler szemléletét részlegesen figyelembevevő – szintézise.
Ezek szerint a Föld mozdulatlanként is felfogható, s elsősorban így kell felfogni. A Föld körül forognak az égitestek szférái, továbbá: a Föld körül kering a Nap, a Nap körül keringenek a bolygók, közvetve, persze, a Föld körül is. Ha elmennénk, mondjuk a Mars-ra, akkor a Mars-Föld mozdulatlan lenne, körülötte keringene a Nap, a Nap körül keringenének a bolygók, köztük a Föld-bolygó is. A keringési pályák ellipszis-alakúak.
A heliocentrikus felfogást előzi a geocentrikus felfogás, ezt pedig a topocentrikus felfogás.
Mindennek – látszólag és felületesen nézve – szinte semmi köze nincs a teológiához. Magasabbról mélyebbre tekintve azonban ki kell derülnie és ki is derül, hogy egészen messzemenően meghatározó jelentősége van annak, hogy valaki milyen világképet alakított ki önmaga számára, s ennek megvannak a különböző exisztenciális és egyéb vonzatai is.
5. Szellem, lélek, test
Az ember legalább hármas tagoltságban felfogható létező, amely szellem, lélek és test.
A Szellem (latin Spiritus, görög Pneuma, arab al-Ruh) subiectum in actu: az aktusban lévő Szubjektum.
A lélek (latin anima, görög psyché, arab al-nafs) mediatrix: közvetítő és a közvetítés maga.
A test (latin corpus, görög sarks, arab al-jism) limes: határ és kioltódás.
A Szellem és a lélek keverése és összemosása jellegzetes antitradicionális hiba.
A latin Spiritus Sanctus és a görög Pneuma Hagion Szent Szellemet jelent. Arabul a Szellem al-Ruh. A lélek latinul anima, görögül psyché, arabul nafs. Ahogy a nyelvi kifejezések is mutatják, ezek határozottan különböző fogalmak.
A korai Biblia-fordítások idején nem létezett még a magyar nyelvben a ’szellem’ szó, ezért például Károli Gáspár a Spiritus Sanctus-t Szent Léleknek, az animát egyszerűen léleknek vagy jelzős szerkezetben ’érzéki’-nek fordította (például animalis autem homo Károlinál ’érzéki ember’). Ez a gyakorlat mind a katholikus, mind a protestáns egyházakban meghonosodott. A magyar szellem szó az ősmagyar ’szellet’ szóból származik. A nyelvújító Kazinczy Ferenc hozta létre a szél (szellő), és a régi szellet származékainak tövéből. Fogalmilag a karteziánus dualizmus leegyszerűsítő gyakorlata is közrejátszott a szellem és a lélek összemosásában. Eszerint létezik a – már antitradicionálisan értelmezett – anyag, s mindaz, ami nem anyag, e homályos felfogásban egyöntetűen lélek. Ez súlyosan téves, leegyszerűsítő szemlélet. A meghonosodott Szentlélek kifejezés tehát – mivel itt szó sincs „lélekről” – helyesen Szent Szellem.
6. A halálról, a feltámadásról és a posztmortális létezésről
A biológiai halállal az emberi létezés nem ér véget. A halálban vagy a halál után maradéktalan megsemmisülés nincs.
A metafizikai Felébredés mint végső cél megvalósítható az életben vagy a halálban. A halált követően a Metafizikai Abszolútum önátváltoztatása mintegy „második önátváltoztató teremtés” formájában posztmortális (‘halál utáni’) állapotokat, „túlvilágot” hoz létre.
A feltámadás általunk előtérbe helyezett értelmében a végleges biológiai halált követő, önazonosság értelmében előálló új posztmortális exisztencia kezdete. A feltámadott test (mint limes) ugyanaz, de nem ugyanolyan, mint a halált megelőzően.
A posztmortális lét milyenségét a halál pillanatában birtokolt tudati erők, valamint az élet teljességének mibenléte határozzák meg.
Van üdvözülés és van kárhozat, van menny és van pokol. A menny és a pokol nem evilági értelemben vett helyek, hanem mindenekelőtt tudatállapotokként ragadhatók meg, amelyek ilyenformán – természetesen – létállapotok is. A menny és a pokol, amíg bármilyen értelemben vett idő van, tehát in tempore örök. Azt, hogy az üdvözülés és kárhozat in tempore örök, a megholtban tudatosul.
Az Utolsó Ítélet során Én-Önmagam mint metafizikai Alany „ítélkezek” saját partikuláris-illuzórius identitások szerint átélt önmagam felett. Az Utolsó ítélet és a Különítélet lényegileg egybeesik. A túlvilági exisztencia milyensége elsősorban auto-identifikáció kérdése: annak sorsában osztozok, akivel önmagamat azonosítom.
Dr. László András és Dr. Baranyi Tibor Imre