kiadványok

Kvintesszencia kiadó logó

Julius Evola: Julianus Imperator

Öröm tölti el az embert, ha olyan tudományos műre bukkan, amely a jelenkori történelmi nézetek zömére jellemző előítéleteket s tévedéseket képes maga mögött hagyni. Ez vonatkozik Rafaello Prati munkájára, aki Julianus Flavius Római Imperátor (361-363) bölcseleti írásait – Istenekről és emberekről címen – olaszra fordította s így elérhetővé tette a nagyközönség számára.

Már az is figyelemreméltó, hogy Prati a szokásos „Julianus Apostata” kifejezés helyett következetesen a „Julianus Imperátort” használja. Igazság szerint az „apostata” (‘hitehagyott’) szó Julianus Flavius kapcsán csak félrevezető módon alkalmazható, hiszen – ha pontosak akarunk maradni – éppenséggel azokra kell vonatkoztatnunk, akik az ősi Róma nagyságának velejét képező szent hagyományokat és kultuszokat – valamely új, nem római és nem latin, hanem ázsiai, zsidó eredetű hitért cserébe – elhagyták. Ily módon az „apostata” jelző nem vonatkoztatható arra, aki – miként Julianus Flavius – bátran kiáll a Hagyomány szelleméért, sőt megpróbálja a szoláris, szent Birodalom eszmeiségét a maga eredeti fényében helyreállítani.

Az újonnan kiadott kötet írásainak elolvasása, amelyeket Julianus hosszú hadjáratok és kemény csaták szüneteiben, sátrában alkotott (mondhatni új és új erőket varázsolva elő szelleméből a nehéz helyzetek leküzdéséhez), azoknak is hasznára válik, akik a manapság divatos vélekedésnek hódolva, az úgynevezett pogányságot – vallási alkotóelemei tekintetében – majdcsaknem a babonával veszik egyjelentésűnek. Kiderül ugyanis, hogy amikor Julianus, a Hagyomány helyreállítására tett kísérlete közben, a kereszténységgel szembehelyezkedett, egy magasabb rendű, metafizikai látást helyezett előtérbe. Julianus írásai lehetővé teszik, hogy – a „pogány” mítoszok allegorikus és felszíni elemei mögé hatolva – egy magasabb képesség szubsztanciáját érzékelhessük.

Szerfelett jelentős igazságot megfogalmazva, a következőket írja:

„Minden olyan esetben, amidőn a szakrális témájú mítoszok összeegyeztethetetlenek az értelemmel – pontosan eme összeegyeztethetetlenség által –, arra szólítanak fel, mondhatni azt követelik, hogy ne szó szerint értelmezzük őket, hanem kutassuk fel s fejtsük meg rejtett értelmüket… Amikor a jelentés oda nem illően van kifejtve, remény nyílik arra, hogy az emberek a szavak közönséges értelmét félreteszik, és a tiszta intelligencia eljut a minden létezőn túli istenek eltérő természetének megértéséig.”

Ezt afféle hermeneutikai alapelvként kellene alkalmazniuk mindazoknak, akik ősi mitológiákat és teológiákat tanulmányoznak. Ezek szerint, amikor ez ügyben egyes szaktudósok a „babona” vagy a „bálványimádás” s hasonló, becsmérlő kifejezésekkel dobálóznak csak szűklátókörűségükről és alulinformáltságukról tesznek tanúbizonyságot.

Az ősi, szent, római hagyomány – Julianus által megkísérelt – újraértékelésekor végeredményben tehát az „istenek” és a róluk szóló „tudás” természetének ezoterikus szemlélése a lényeg. Ez a tudás a benső önmegvalósítás függvénye. Innen nézve az istenek nem a költői ihlet szüleményei, de nem is a filozofáló teológusok képzeletbeli lényei, hanem a tudat transzcendens állapotainak kivetítései és szimbólumai.

Ennek megfelelően Julianus, mint a Mithrász-misztériumok beavatottja, szoros összefüggést látott a magasrendű önmegismerés és az „istenekről szóló tudás” megszerzésének ösvénye között; ez utóbbi kapcsán nem habozott kimondani, hogy ez az a nemes cél, amely a római fennhatóság alatt álló területeket a barbárokéitól megkülönbözteti.

Ez egy titkos tan hagyományához vezet vissza, amely révén az emberi én radikális átalakuláson megy keresztül, s olyan új erőkkel, benső állapotokkal vérteződik fel, amelyeket az ősi teológiában a különböző numinákkal szimbolizáltak. Ez az átalakulás egy kezdeti előkészület után mehet végbe, amely előkészület lényege a megtisztított életrend, az aszkézis és végül olyan különleges élmények átélése, amelyeket a beavatási rítus szab meg.

A meglehetősen sokak által ismert Helios név tulajdonképpen az emberfeletti hatalom jelölője, akinek Julianus himnuszát címezte, s akihez halálos sebesültként egy Kis-Ázsiában folytatott véres ütközet utáni naplementén utolsó szavait intézte. Helios a Nap, ami azonban nem egy istenített fizikai égitest, hanem a metafizikai fény és transzcendens hatalom szimbóluma. Ez a hatalom ölt testet mint független nous (‘értelem’) és misztikus erő az újjászületett emberben. Az ókorban és – perzsa hatásra – magában Rómában ezt az erőt a királyi méltóságtól elválaszthatatlannak tekintették. A Julianus által átmenetileg helyreállított és a kereszténység rovására intézményesített római császárkultusz igazi értelme csak ebben az összefüggésben ragadható meg megfelelőképpen. A császárkultusz vezérmotívuma az, hogy a méltó és törvényes vezető az egyetlen, aki természetfeletti ontológiai fennsőbbrendűséggel van megáldva, és aki a mennyei király, az isteni Helios hasonmása. Ekkor (és csakis ekkor) a tekintély és a hierarchia igazolt. A megszentelt regnum (királyság) olyan fénylő vonzásközpontot képez, amely számos emberi és természeti erőt vonz magához. Ilyen körülmények között igazi tekintély és valódi hierarchia lelhető fel.

Julianus e „pogány” eszmét szilárd és egységes birodalmi hierarchiában akarta megvalósítani, kikezdhetetlen dogmatikai alapokra helyezve, egy tan-, illetve törvénykezési rendszerrel, továbbá egy papi renddel felékesítve. Tervei szerint a papi rendet a mindenkori császár vezette volna, aki – mint a Misztériumok beavatottja, újjászületve és a halandóság világa felé emelkedve – a szellemi tekintélyt és az időbeli hatalmat egy személyben testesítette volna meg. Nézetében az Imperátor – az Augustus által bevezetett kifejezéssel élve – Pontifex Maximus, legfőbb főpap is egyben. Julianus tervei a következő alapeszméken nyugodtak:

I.) a természeten, amely harmonikus egészet képez, miközben élő, ám láthatatlan erők hatják át;

II.) az Államon, amely monoteizmust vall;

III.) a „filozófusok” (pontosabban a bölcsek) tanácsán, amely képes az ősi Róma tradicionális teológiáját egyrészről tolmácsolni, másrészről beavatási rítusokon keresztül aktualizálni.

Ez a szemléletmód szöges ellentétben áll a kora keresztény dualizmussal, amelynek alapjául a jézusi mondás szolgált: „adjátok meg a Császárnak, ami a Császáré, az Istennek, pedig ami az Istené”. E mondás végül is arra sarkallta a keresztényeket, hogy az egyszerű kormányzói szerepkört kivéve minden más vonatkozásban lázadjanak fel a császári tekintély ellen. Ezt a lázadást a rómaiak az anarchia és a felforgatás politikai száláscsinálójának tekintették, s végül ez vezetett az Állam részéről a keresztényüldözésekhez.

Sajnos az idők már nem kedveztek Julianus tervei valóra válásának. A kivitelezéshez az összes társadalmi réteg aktív részvételére és együttműködésére, továbbá a ősi Weltanschauung (világszemlélet) elevenebb formában való újjászületésére lett volna szükség. Ehelyett a „pogány” társadalmon belül a forma és a tartalom visszafordíthatatlan elkülönülése következett be.

A kereszténységgel való kiegyezés már a hanyatlás félreérthetetlen jele volt. Ha valaki arról beszélt, hogy az istenek benső tapasztalatok, s a fentebb említett transzcendens, szoláris alapelveket a birodalom nélkülözhetetlen előfeltételeinek kell tekinteni, azt az emberek döntő többsége már nem volt képes másnak tekinteni, mint puszta filozófiai képzelgésnek. Más szavakkal, ami hiányzott: az egzisztenciális alap. Ennek ellenére Julianus szerette volna elhitetni önmagával, hogy képes bizonyos ezoterikus tanításokat aktív politikai, kulturális és társadalmi erőkké alakítani. Ám e tanítások, pontosan lényegükből kifolyólag, még fénytelibb korszakokban is csak nagyon szűk körök fennhatósága alá tartoznak.

Ez – legalábbis elviekben – nem jelenti azt, hogy Julianus eszméi és a transzcendentális-szellemi elemek állam általi érvényesítésének koncepciója között ellentmondás lenne. A „szoláris” szellemiségből forrásozó civilizációk egymásra következésének puszta történelmi ténye (az ősi Egyiptomtól az ősi Iránon át egészen a II. világháborút megelőző Japánig) jól mutatja, hogy efféle ellentmondás valójában nem létezik. Csakhogy Róma Julianus idejében már hiányolta azt az emberi és szellemi szubsztanciát, amely egy, a pogány névhez méltó totalitárius birodalmi szervezeten belül egy új, szerves hierarchiához elengedhetetlen társadalmi kapcsolatrendszert tudott volna kialakítani.

Dimitrij Mereskovszkij nagyszerű regénye, Az istenek halála csodálatra méltó, szuggesztív módon festi le Julianus korának kulturális légkörét, a maga istenektől búcsúzó, baljós előérzetével.

*  *  *

Végezetül afféle képzeletbeli zárójelben jegyzem meg, hogy az ősi Hagyomány egyes elemei újra felszínre kerültek, amikor – a germán dinasztiák európai történelem színpadán való felbukkanásának köszönhetően – a középkori Szent Római Birodalom formájában ismét lehetővé vált restauratio imperiiről (a Birodalom helyreállításáról) beszélni. Fokozottan igaz ez, ha a Ghibellin hagyományra tekintünk, amely – az Egyháztól való uralkodói függés ellen fellépve – megkísérelte a természetfeletti méltóság tekintetében az Egyháznál nem kisebb Birodalmat helyreállítani.

Ezzel kapcsolatban érdemes a lovagi irodalomban elrejtetteket, például az úgynevezett birodalmi legendákat, és más hasonló dokumentumokat alaposan áttanulmányozni. Ezeket a forrásokat próbáltam felkutatni és megfelelőképpen tolmácsolni A Grál misztériuma és Ghibellin birodalmi idea (1937) című könyvemben.

Kvintesszencia kiadó logó

Könyvrendelés

3 db vagy több kiadvány rendelése esetén a kiszállítás ingyenes.
A kiadó címe:
Debrecen, Kígyó u. 26.
 Hungaria, 4029