I. FOGALMI DIMENZIÓK
Egy idea igazi, teljes megértése messze túl fekszik az idea intelligencia általi első megragadásán, jóllehet e megragadást nem ritkán összetévesztik magával a megértéssel. Mialatt igaz az, hogy valamely részleges idea közvetítésével hozzánk eljutó közvetlen bizonyosság – a saját szintjén – valódi értés, addig nem lehet szó arról, hogy ez az értés az idea teljes terjedelmét átfogná, mivel ez egyelőre egy jel csupán, hogy az idea tökéletes megértésére van bizonyos fogékonyság. Valójában minden igazságot több szinten lehet megérteni és különböző fogalmi dimenziók szerint, vagy úgyszólván határozatlan számú modalitás szerint, amelyek – a számbeli határozatlansághoz hasonlóan – az illető igazság lehetséges aspektusainak összességével állnak megfelelésben. Az ideák ilyen értelmű megismerése azon szellemi megvalósítás problé-májáig vezet el, aminek doktrinális kifejtései az elméleti koncepciók dimenzionális meghatározhatatlanságát világosan érzékeltetik.
A filozófia, korlátjainak szempontjából vizsgálva – s pontosan e korlátok azok, amik a filozófia sajátlagos karakterét megszabják –, annak a szisztematikus figyelmen kívül hagyására épül, amit fent megállapítottunk. Más szóval, a filozófia figyelmen kívül hagyja azt, ami az ő tagadása lehetne; ehhez jön még az, hogy kizárólag gondolati rendszerek foglalkoztatják, amelyek – egyetemességre való igényükkel – azt szeretnék, ha egyetemesnek tekintenék őket, holott a szellemi megvalósítás szempontjából e rendszerek mindössze virtuális, sőt potenciális, s használatba nem vett tárgyak, már amennyiben egyáltalán igazi ideákra utalnak; amikor azonban nem utalnak ilyenekre, miként a modern filozófia egyetlen esetében sem, e rendszerek a merő szócséplések szintjére süllyednek, amelyek bölcseleti szempontból használhatatlanok és ily módon minden valós értéket nélkülözők. Ami az igazi ideákat illeti, azokat, amelyek úgyszólván a tökéletes Igazság többé-kevésbé implicit szuggesztív arculatai és ennélfogva egybeesnek ezen Igazsággal, pontosan ebből adódóan intellektuális kulcsokká válnak és valójában más feladatuk nincs; kétségtelenül a metafizikai gondolkozás az egyetlen, amely megértésre képes. Ezzel szemben ha a filozófiai vagy általános teológiai gondolkozást nézzük, ez nem pusztán egy olyan tudatlanság, amely az általa teljesen megértettnek hitt ideák mibenlétét támadja, hanem – és főként – olyan, amely a theória hatókörét korlátozza; az elméleti megismerés valójában definíció szerint csupán átmeneti és korlátozott, még akkor is, ha korlátjai többnyire csupán hozzávetőlegesen határozhatók meg.
Egy idea pusztán „elméleti” megértése, amit az őt bénító és korlátozó tendencia miatt jelölünk így, találóan jellemezhető a „dogmatizmus” szóval; a vallási dogma – legalábbis amennyiben megköveteli más fogalmi formák elvetését, noha bizonyára nem önmagában – valójában egy bizonyos elméleti tendencia szájíze szerint vizsgált ideát jelenít meg, és pontosan ez az ideák kapcsán kizárólagosító rátekintési mód az, amely az úgynevezett vallásos szemléletmód meghatározó jellegzetessége. Mindazonáltal egy vallási dogmának rögtön megszűnik az ilyenképpen való korlátozottsága mihelyst a benne foglalt igazság fényében kerül értelmezésre, ami egyetemes rendű, s ez a helyzet minden ezoterizmusban. Ugyanakkor az ezoterikusan, a metafizikai doktrínákban megfogalmazott ideák általában értelmezhetők a dogmatikus vagy elméleti tendencia szerint, és a helyzet ekkor analógja a vallási dogmatizmusról imént elmondottakénak. Ezen összefüggésben ismételten rá kell mutatni, hogy egy vallási dogma nem önmagától dogma, hanem kizárólag ilyenként való szemlélésétől, továbbá attól, hogy magát az ideát sajátos módon összetévesztik a formával, amibe öltözik; ugyanakkor az egyetemes igazságok külsődleges dogmatizálása teljességgel jogosult, ha azt tekintjük, hogy ezen ideáknak vagy igazságoknak – egy vallás fundamentumát alkotva – alkalmassá kell válniuk az összes ember általi, különböző szinteken való befogadásra. A dogmatizmus mint olyan nem egy idea puszta kinyilatkoztatása, vagy úgyszólván egy szellemi intuíciónak való formaadás ténye, hanem inkább egy interpretáció, ami – ahelyett, hogy miután kiindulási pontjául vette a formafeletti, tökéletes Igazság egyik formáját, csatlakozna ezen Igazsághoz – e forma egyfajta bénulásából származik, azáltal, hogy intellektuális lehetőségeit elutasítják, miközben abszolút érvényt tulajdonítanak neki, amivel pedig egyedül a forma-feletti, tökéletes Igazság rendelkezik.
A dogmatizmus nem csak az arra való képtelenségben nyilatkozik meg, hogy a szimbólum benső vagy implicit határtalanságát, az összes külsődleges nézetet transzcendáló univerzalitást megértse, hanem az arra való képtelenségben is, hogy – amikor két, látszólag egymásnak ellentmondó igazsággal van dolga – meglássa az ezek által implicite jóváhagyott benső kapcsolatot, a kapcsolatot, amely ezeket egy és ugyanazon igazság egymást kiegészítő arculataivá teszi. Ezt a következőképpen lehetne illusztrálni: aki részese az egyetemes Tudásnak, tekintsen két egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó igazságra úgy, mintha ezeket egy és ugyanazon körkerületen kellene elhelyeznie, amely ezeket önnön folytonosságával összeköti, s így egyesíti is; a pontok egymástól való távolságának – és ezáltal oppozíciójának – mértéke legyen az ellentmondás, amely ellentmondás ott éri el a maximumát, ahol a két pont a kör egyik átmérőjének két szélső pontján helyezkedik el; ez a szélsőséges oppozíció vagy ellentmondás azonban e pontoknak a megfontolás tárgyát képező körtől való elszigetelése, ez utóbbi létének tagadása következtében látszik kizárólag fennállni. Ebből arra következtethetünk, hogy egy dogmatikus állítás, vagy úgyszólván egy állítás, ami saját formájától képtelen elszakadni és mást elfogadni, egy olyan ponthoz hasonlatos, amely mintegy definíció szerint minden más lehetséges pontnak ellentmond; egy bölcseleti megfogalmazás ellenben egy olyan kör eleméhez hasonlítható, amely körnek már a formája is jelzi önnön logikai és ontológiai folytonosságát, és így tehát a teljes kör analogikus átvitel révén nem más, mint a teljes Igazság; ezen hasonlat remélhetőleg a lehető legvilágosabban érzékelteti a különbséget, amely a dogmatikus állítást a bölcseleti megfogalmazástól elválasztja.
Mondani sem kell, hogy a bölcseleti megfogalmazások szándékos, felszíni ellentmondásossága nem csak egyedi, logikailag paradox megfogalmazásokban juthat kifejezésre, mint amilyen a védikus Aham Brahmăsmi (’Én vagyok Brahma’) – a yogi vedăntai meghatározása – vagy Halláj Ana ’l-Haqq-ja (’Én vagyok az Igazság’), vagy mint amilyenek Krisztus szavai önnön Istenségéről, hanem olyan megfogalmazások közötti különbségekben is, amelyek logikailag önmagukban egyaránt megegyezhetnek: minden Szentiratban található ez utóbbira példa, miként a Qur’ănban is: gondoljunk csak például a predesztinációval, illetve a szabad akarattal kapcsolatos állítások közötti látszólagos ellentmondásra, amely állítások azonban csak abban az értelemben ellentmondóak, miszerint ellentétes arculatait fejezik ki egyetlen valóságnak. Ugyanakkor e paradox megfogalmazások mellett – legyenek akár önmagukban, akár egymás viszonylatában ilyenek –, néhány olyan theória is marad, amelyek bár a legszigorúbb orthodoxia kifejezői, külsőleg egymásnak mégis ellentmondóak, s ez saját nézőpontjuk különbözőségének köszönhető, amely nézőpontok nem önkényesen vagy találomra lettek megválasztva, hanem egy igazi intellektuális originalitás alapján spontán módon nyertek megállapítást.
Visszatérve az ideák megértése kapcsán fentebb elmondottakra, egy elméleti elgondolás valamely tárgy nézéséhez hasonlítható. Miként egyetlen rátekintés nem tárja fel az összes lehetséges aspektust, vagy úgyszólván a tárgy integrális természetét – aminek a tökéletes megismerése nem kevesebb lenne, mint a vele való azonosulás –, úgy egyetlen elméleti elgondolás sem felel meg önmagában az egész igazságnak, amelynek szükségképpen csak egy – lényeges vagy más – aspektusát idézi fel.1 A jegyzetbeli példában a hiba a tárgy tökéletlen nézéséből származik, miközben egy dogmatikus elgondolás a tárgy kizárólag egyetlen aspektusának szemléléséhez hasonlít, amely szemlélés a szemlélő szubjektum mozgásképtelenségét feltételezi. Ami a bölcseleti, s ilyenképpen intellektuálisan korlátozatlan koncepciót illeti, ez a szóban forgó tárgyra való összes rátekintési lehetőség összegéhez hasonlít, amely rátekintések a szubjektum részéről egy elmozdulási képességet előfeltételeznek, s nézőpontjának változtatására való készségét, ennélfogva a tér ama dimenzióival való azonosulás bizonyos módját, amelyek effektíve nyilvánítják meg a tárgy integrális természetét, legalábbis formájának tekintetében, márpedig a bemutatott példában mindössze ez az, amiről szó van. A térbeli mozgás valójában egy aktív részesedés a tér lehetőségeiből, míg ellenben a statikus kiterjedés, például a testi formánk, egy passzív részesedés ugyanezen lehetőségekből. Ez nehézség nélkül átvihető egy magasabb síkra és ekkor az ember tulajdonképpen egy „intellektuális térről”, jelesül a kognitív összlehetőségről beszélhet, ami alapjában véve ugyanaz, mint az isteni Omniscientia, következésképpen pedig „intellektuális dimenziókról”, amelyek az Omniscientia benső modalitásai; az Intellektus általi Megismerés nem más, mint a szubjektum tökéletes részesedése ezen modalitásokból, és a fizikai világban ezt a részesedést ténylegesen a mozgás reprezentálja. Amikor tehát ideák megértéséről beszélünk, megkülönböztethetünk dogmatikus megértést, ami egy tárgy egyetlen szempontból való szemléléséhez hasonlatos, és integrális vagy bölcseleti megértést, ami pedig a tárgyra való lehetséges rátekintések meghatározatlan sorához hasonlít, amely rátekintések határozatlanul sok nézőpontváltás révén realizálódnak. Miként amikor a szem változtatja helyzetét, úgy egy tárgyra való különböző rátekintések is egy tökéletes folytonosságban kapcsolódnak össze, amely folytonosság a tárgy úgyszólván determinált valóságát jeleníti meg, úgyhogy egy igazság különböző aspektusai – látszólag bármennyire ellentmondóak is, továbbá határozatlan sokságuk ellenére is – magáról a teljes Igazságról számolnak be, amely felülmúlja és meghatározza őket. Itt ismételten a már alkalmazott illusztrációhoz folyamodhatunk: egy dogmatikus állítás egy olyan pontnak felel meg, amely mint olyan, definíció szerint ellentmond minden más pontnak, míg ellenben egy bölcseleti megfogalmazás mindig egy olyan kör elemeként fogható fel, amely már formájánál fogva is mindenek előtt önnön folytonosságát jelzi, s ennélfogva a teljes kört, egyszersmind az Igazságot a maga teljességében.
A fentiekből következik, hogy a bölcseleti doktrínákban az egyik oldalon a nézőpont, a másikon az aspektus határozza meg az állítás formáját, míg ellenben a dogmatizmusban az állítás egyetlen meghatározott nézőponttal és aspektussal konfundál, ezáltal rekesztve ki minden mást.2
Frithjof Schuon
Fordította: Dr. Baranyi Tibor Imre
