GONDOLATOK A LÉTSZEMLÉLET KIÉPÍTÉSÉRŐL ÉS AZ ÖNÁTÉLÉS TRANSZFORMÁCIÓJÁRÓL
„A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd benne.” (Weöres Sándor: A teljesség felé)
A létesült világgal foglalkozó tradicionális doktrínák egyik központi témája a megnyilvánult létszférákban, respektíve az emberi világban végbemenő módosulások és változások irányának kijelölése, valamint az ezekkel együttjáró következmények pontos meghatározása. E tanítások egyöntetűen megállapítják, hogy ha e folyamatokat az egymásutániság rendjében vesszük szemügyre, akkor a centrális vagy primordiális állapotból való kigördülésről és alászállásról lehet beszélni. Az utóbbi évszázadok, de különösképpen az elmúlt évszázad jellemzésekor e doktrínák is kifejezésre juttatják azt az általános tapasztalatot, mely szerint korunkban a valamikor állandónak, sőt „öröknek” hitt struktúrák egyre fokozódó leépülése megy végbe. A le- és felbomlások az egzisztencia egészét érintik, ennek tünetei a kulturális és művészeti életben éppúgy jelen vannak, mint az egyén privát szférájában. A rendezettség, a rendszer, a rend hiánya a mai kor emberének önmagáról és a szűkebb-tágabb értelemben vett világáról alkotott szemléletmódjára is kiterjed; nemhogy az emberek nagyobb csoportjai, de még szűkebb közösségek körében sem lehet a vallások, filozófiák középpontjában álló problémákra valamilyen színvonalon is választadó, egységes és koherens világképet fellelni.
Ugyanakkor, akiben a romok világában az önmagára való eszmélés folyamata kezdetét veszi, az a létezés és a létezésen túlemelkedő állapotok teljességét felölelő, egységes és organikus szemléletmód kiépítésétől nem tekinthet el. Ennek kialakítása és megfogalmazása az imént vázolt tendenciák miatt azonban különös nehézségekbe ütközik: az „ újkor” embere egyre inkább egy olyan közeget tapasztal maga körül, ahol önnön eredeti állapotának emlékezetét fenntartó, értékeket és érvényeket hordozó alakzatok (így például a már formalizálódott vallások, kiüresedett filozófiai irányzatok stb.) csaknem teljesen elenyésztek, ezek a kor emberének életére még közvetetten is csak csekély hatást gyakorolnak. A benső eszmélés folyamatában feltáruló problémák megválaszolásához ily módon nem elegendő, ha valaki a még megmaradt töredékeket elsősorban a jelenlegi viszonyokkal szembeni ellenérzés és a múlt iránt érzett nosztalgikus vonzalom alapján egymás mellé helyezi. Arra van szükség, hogy az ember képes legyen egyúttal az e fragmentumok alapjául szolgáló teljes struktúrákat létrehozó teremtő szellemiséget is birtokolni, vagyis azt a benső tudati alapállást, amelyből valamikor a metafizikai, vallási, filozófiai stb. kifejeződések megnyilatkozhattak. Csak ezen az úton artikulálódhat egy valóban koherens és mélyreható létszemlélet, amely alkalmas arra, hogy az ember önnön eredetéről tudást adjon át s az egyén egzisztenciáját ezen eredet megvalósításának irányába beállítsa.
A megfelelő létszemlélet kialakítását, az ennek hátterében működő szellemiség megragadását mindenkinek magának kell elvégeznie, mégpedig a saját eredetére vonatkozó folytonos, benső értelmi aktusok révén. Mindaz, ami különféle csatornákon eljut a törekvőhöz mint doktrinális és tanításbeli ismeret, csak akkor válhat tudássá és igazsággá, ha ezt a törekvő a benső megismerés fényével átvilágítja. E művelethez és az ember önnön változatlan eredetéhez való visszatéréshez kíván a jelen értekezés néhány szempontot adni.
* * *
Ha valaki visszatekint az elmúlt korokban uralkodó, nem individuumok által létrehozott, hanem egyetemes karakterű létszemléletekre, akkor ezekben egy különféle formákban és változó intenzitással megnyilatkozó feszültséget fedezhet fel. E világképek mindegyike az adott korszakra jellemző módon írta le a kor emberének aktuális felépítését, amelyet mint kiindulópontot aztán az ember eredeti állapotával állított szembe. A létszemléletek e sajátos struktúrája abból a meghatározó körülményből adódik, hogy az emberi emlékezetben még többé-kevésbé megőrződött történelmi vallások és metafizikai hagyományok lényegében a Kali Yuga emberének a világát írják le, aki a kozmosz ciklikus törvényei folytán testetöltésében önmagát már a „primordiális állapot”-ból kimozdult helyzetben találja. Ezzel összefüggésben az archaikus kultúrák létszemlélete voltaképpen azért is tekinthető a szó etimológiai értelmében tradicionálisnak, mivel az ember e normális állapotának tudata az, ami korszakokon keresztül megőrződik és átadódik. Az ember aktuális pozíciója minél inkább eltávolodik ettől az állapottól, annál nehezebb egyrészről az áthagyományozás folyamatát fenntartani, másrészről pedig – az eredetről szóló tudás csak derengésszerű megléte esetén is – egyre növekszik a tényleges és megvalósítandó állapot közötti távolság és az ebből eredő feszültség. A világ ilyetén ábrázolása egyúttal mindig egy feladat megfogalmazásával is együttjárt, melynek megoldása vagy elvetése nemcsak az egyének egzisztenciájában volt döntő jelentőségű, hanem a civilizáció és a kultúra is e végrehajtásra váró feladat mint tengely köré szerveződött.
Az a sajátosság, hogy a tradicionális létszemlélet a primordiális állapot felidézésére alkalmas, a létszemléletek – bizonyos mértékig ideértve még a legkezdetlegesebbeket is – egy általános jellegzetességére vezethető vissza, mégpedig arra, hogy egy létszemlélet a megfogalmazott összefüggéseken még akkor is túlmutat, ha látszólag nincs szó másról, mint tények pusztán racionális összegzéséről. Az ember és világának egyszerűbb leírása esetén is a létrehozott rendszerből mindig következtetések adódnak, bizonyos lehetőségek, potencialitások megnyílnak vagy éppenséggel elzáródnak. Ha valaki például megrögzött híve az ateista materializmusnak, akkor e sajátos „hitvallás” azt eredményezi, hogy a halál utáni létmodalitások túlnyomó többségét önmaga számára teljesen ki fogja iktatni. A konkrét megfogalmazottságokból adódó konklúziók vonatkozásában a tradicionális létszemléletek sajátossága viszont az, hogy az említett struktúra folytán – közvetlen vagy közvetett módon – mindig feltárnak egy olyan lehetőséget is, ami a szemléletet megismerő és valamilyen színvonalon megvalósító egyén lezáródott egzisztenciájának egy vertikális irányú megnyitásához képes vezetni. Ezt az is elősegíti, hogy a kialakított szemlélettel párhuzamosan az ember egyfajta megtisztulását, összeszedettségét, felfelé való nyitottságát előmozdítani kívánó előírások is megfogalmazódnak, amelyek betartása a szemléletet megismerő egyén elhivatottságán és adottságain múlik.
Egy világkép jellegéből adódóan a valóság tényezőit igyekszik számba venni, valamint az ezek közötti relációk megfogalmazására és interpretálására törekszik. Jóllehet egy világkép a puszta tények és összefüggések összegzésénél mindig túlmutat, ezzel egyidejűleg a keletkezésnek, folytonos változásnak és alakulásnak kitett létezés, a bennünk és körülöttünk működő kozmicitás teljeskörűen – minden eseményét, tényét és összefüggését felölelve – nem írható le. Aki ezt a rendkívül összetett valóságot – miként a hindu bölcseletben szívesen fogalmaznak: „szövevényt” – kezelni és érteni akarja, annak óhatatlanul ahhoz a módszerhez kell folyamodnia, amit a modern tudományosságból kölcsönzött kifejezéssel a valóság „modellezésének” lehetne nevezni: a tények és összefüggések sokszínű összességéből bizonyos szempontok és megfontolások alapján az adott szemlélet vonatkozásban esszenciálisak kiválasztására kerül sor. A létszemlélet ily módon mindig egyfajta reprezentációnak tekinthető, melynek megítélésénél a hangsúly kevésbé a tények, tényszerűségek önmagában vett milyenségén, hanem inkább az ezek között és felett működő azon formáló erő és tudás – közvetett – meglétén vagy hiányán van, amely az említett szövevényből az ember originális állapotának megvalósításához szükséges elemeket kiemelni képes. Az eredeti és iniciatikus értelmében vett „áthagyományozás”, tradito során ezért sohasem pusztán a világ egy sajátos leírását és ismeretét közlik, hanem egyúttal azt a hatalmat is tovább adják (pontosabban: a beavatandó neofitában ezt felébresztik), amelyet birtokolva az ember a kozmicitás tényeit a felfelé való „visszaemelkedés” jegyében tudja összegezni.
Önmagáról és világáról kialakított szemlélet az ember számára rendszerint állásfoglalások, vélemények és megfogalmazottságok formájában adódik. Az így kialakuló és összegződő ismeret óhatatlanul magában hordoz egyfajta elvonatkoztatottságot, elméleti és bizonyos értelemben absztrakt jelleget. Egy absztrakt kijelentés illegitim és negatív voltát annak sajátos értelemben felvetődő valótlansága adja: egy nyilvánvalóságot vagy tévesen ragad meg (például egy természeti jelenség magyarázatakor az ok-okozati viszonyt helytelenül megfordítja), vagy bár azt helyesen ragadja meg, azonban kizár minden más, így magasabb, tehát egyetemesebb értelmezést, vagyis kizárólagosságra törekszik (például egy természeti jelenség magyarázatában a korábbi, archaikus kozmológiákat elutasítva, csak a modern tudományosság szempontjait akarja érvényre juttatni). Ha valaki az individuális korlátok folytonos felülmúlására törekvő létszemléletet kíván kiépíteni, akkor a szemlélet megfogalmazottságából adódó absztrakciót egy állandó ellenőrzés alatt kell tartania, s a létszemlélet verifikációját a fő emberi tudatfunkciók igénybevételével időről-időre végre kell hajtania. Aki ekképpen jár el, az a nézetek átvételében, illetve „önmagától eredő megértésén” (intuíció)alapuló kialakításában egy kibontakozó aktív benső belátást (voltaképpen bizonyosságot) fog tapasztalni, s ezzel együtt az egzisztenciáról egyre árnyaltabb és egyetemesebb képet tud megfogalmazni. E sajátos verifikációs folyamatban az említett, adekvát létszemléletet kialakítására alkalmas hatalom birtokában az ember a koherens létszemlélet megfogalmazottságait mintegy „megalvadás”-okat lesz képes „feloldani”, hogy aztán egy még átfogóbb szinten újabb „megalvasztás”-okat hozzon létre. E fokozódó dinamizmus révén pedig a létszemlélet egyfajta létszemléléssé kezd válni, vagyis a létszemléletet létrehozó alany figyelme a megformáltságról a formateremtő erő, sőt a létszemléletet kialakító alany, vagyis „ önmaga” felé fog fordulni.
A „ létszemléléssé átforduló létszemlélet” -ként leírható folyamat tengelyében a szemlélő önátélése áll, amely problematika a hindu hagyományból vett kifejezéspárral élve a jivatma vagy samsaratma és az atma viszony körül fogalmazódik meg. (Jelen értekezés e fogalompár megjelölésére – amellett, hogy más megoldások is természetszerűleg elfogadhatóak – a személy és az Alany illetve önmaga(m) kifejezéseket fogja használni.) Miként a későbbiekből kitűnik, e kérdéskör tárgyalásakor azzal, hogy a hangsúly a szemlélő önátélésére helyeződik, voltaképpen a megfogalmazottságokon alapuló létszemlélet mint olyan által felvett – bizonyos fokozat után már korlátozottnak minősülő – keretek meghaladására történik kísérlet, mégpedig a létszemléletek kapcsán fent megadott néhány alapjellegzetesség felhasználása segítségével.
Ha valaki képes önmagára irányulni, önnön helyzetére reflektálni, akkor mindazt, ami számára átélhető, a legáltalánosabb módon – mintegy „modellszerűen” – a Szubjektum-Akció-Objektum hármasságával tudja leírni. Ahhoz, hogy a fentiekben említett alapkritériumnak, tehát a transzcenzió követelményének a szemlélet eleget tegyen, külön kell választani a személyi átélést és az alanyi öntapasztalást. A kettő közötti különbözőséget e hármasság vonulatán azzal lehet jellemezni, hogy egyfelől az átélő irányultsága mennyiben fordul az objektumok felé, az átélés mennyiben támaszkodik az objektumokra, illetve másfelől milyen mértékben képes ehelyett önmagába mint Alanyba visszahelyeződni.
Aki kiindulópontként a személyi átélés feltételeit veszi, és e körülményekből kívánja a tiszta alanyi öntapasztalást a rendelkezésre álló nyelvi eszközökkel meghatározni, annak rögtön az elején tisztában kell lenni azzal a ténnyel, hogy az átélő legbenső magja (atma) a közönséges értelem és tapasztalás, mint az akcionalitás szokásos formái számára nem ragadható meg. Általában véve ugyanis mindaz, ami tapasztalható, gondolható stb. feltételez egyfajta tárgyszerűséget, az alany mint önmagam azonban a Szubjektum-Akció-Objektum vonulatán – szinte per definitionem – nem lehet az objektumok oldalán, nem lehet az akció tárgya. Az Alanynak önmagában véve nincs valamilyen objektum felé való irányultsága, az önmegtapasztalása voltaképpen nem más, mint öntételezés, ami végső fokon egy abszolút önmagamra irányulással egyenértékű. Ennek értelmében az objektumok világától „elforduló”, önmagára redukálódó és önmagához visszatért alanyi önmegtapasztalás túlmutat minden, az objektumok világához tartozó – és ennélfogva nyelvi eszközökkel leírható és kifejezhető – kozmicitáson és manifesztáción, sőt a nemlét birodalmát is meghaladja.
Visszatérve az általánosan közvetlen élményként megnyilatkozó személyi önátélésre, megállapítható, hogy az Alany végső öntételezése a kondicionáltságok, vagyis a létezés körében mint személyi átélés mindig valami máson gyúl fel. Ahhoz, hogy valaki önmagát mint individuumot definiálni képes legyen („önmagára mutasson” ), mindig valamilyen relációban kell állnia a fenti, legszélesebb értelemben vett objektummal: a személyi önátélés mindig valami esetlegességre és változóra támaszkodik. A lefokozott öntételezés tehát valami „mást” igényel ahhoz, hogy saját létezését képes legyen fenntartani; az archaikus, különösképpen a hindu kozmológiák a személy meglétét ezért szoros összefüggésbe hozzák magával a manifesztált világ kibomlásával. Ekkor ugyanis a teljesen „ önmagába fordult” Alany egységes öntételezésének iránya egy „kifelé fordultságot” vesz fel és az átélés benső intenzitása gyengülni kezd. Az öntapasztalásban voltaképpen egyfajta „ homály” , az önmagára irányuló, tehát tiszta akciótól megfosztott passzivitás jelentkezik, amely potencialitásként nem más, mint az archaikus kozmogóniák és kozmológiák szubsztanciája. E megtörtség aztán az, ami lépésről lépésre egy önmagát erősítő folyamatban az objektumok világához elvezet, hogy az ezzel való relációk a személyi átélést kiépíthessék.
Az eddigiekből világosan kitűnik, hogy az átélő személykénti fennmaradása csak akkor valósulhat meg, ha egyúttal létezik a megnyilvánult világ is. A személy ezért az átlagos ébrenléti tudatosság tapasztalhatósági körében már nem megragadható képességeivel folytonosan teremti amanifesztált világot. Az objektumokkal (az eddigiek alapján tehát az általában „ bensőnek” tekintett világ gondolatai, elképzelései stb. is ideértendőek) fennálló relációk szerinti – s ebben a vonatkozásban illuzórius – világát egy „ragaszkodás”, „sóvárgás” (trsna) értelmében tartja fenn, amely természetszerűleg éppúgy felöleli a vágyat, mint az idegenkedést. A személy fennmaradásához egyfajta „lélegzést”, pulzálást hajt végre, vagyis az objektumokhoz való viszonyát alapvetően az határozza meg, hogy azokat vagy „saját”-ként önmagához tartozónak éli át, vagy pedig ezeket „idegen” -ként önmagáról leválasztani igyekszik, hogy e kettős irányulással önnön egzisztenciáját fenntartani legyen képes. Az ilyen, a mai ember életét különösképpen jellemző egzisztencia vizsgálatakor feltűnhet, hogy irányulásaiban – illetve nem tudatos teremtő működésében – ez mindig valami befolyásnak van kitéve, a személyt egy olyan hatalom tartja fogságában, amellyel szemben a személyi középpont olyannyira tehetlen, hogy magát e befolyásoltságot sem képes észlelni.
Az eddigiek alapján adódik az a következtetés, hogy a Szubjektum-Akció-Objektum hármasság vonulatán a tapasztalót ért befolyások az „objektum” oldaláról érkeznek. E terrénum alapvető jellemzője ennek egyfajta „megalvadtsága”, „megmerevedettsége”, voltaképpen ez a „lélek” birodalmát határoló „test”. Mindez, és ideértve a fizikai világot is, kizárólag oly módon képes létezni, hogy a „Szubjektum”-mal valamilyen relációra lép, ami egyenértékű annak kijelentésével, hogy amennyiben e hármasság vonulatát a megismerő alany tudatában egy alanyi akció révén megjelenő tudattárggyal vesszük azonosnak (kozmosz), akkor az objektumok a maguk teljességében (tehát az érzékszervi tapasztalások is) csakis a tudatban létezhetnek, a „ tudaton kívüli” objektumok létezése képtelenség. Az ilyen természetű objektumok létezésének gondolatával természetszerűleg a – gondolkozó – szubjektum foglakozhat, azonban azt állítani, hogy a szubjektum az önnön akciója által megragadott tudattárgyak között olyanra lelhet, amit mégsem önmaga ragadott meg (tehát tudaton kívüli objektum): nyilvánvalóan logikai ellentmondás. A világ mint az objektumok összessége ezért mindig az átélővel valamilyen relációban jelenik meg, az akcióban lévő szubjektum jelenléte nélkül a világ mint olyan nem létezhet.
Az ember általános önátélésének egy ilyen, mintegy létszemléletkénti leírásakor világosan kijelölődik az az irány, amelynek követése a személy átélésben egyre inkább az alanyi öntapasztalást segíti elő. Egy olyan létezés kialakítására kell törekedni, amelyben az átélő képes az irányultáságát az objektumok birodalmából egyre inkább önmaga felé fordítani, voltaképpen önnön passzivitását az aktivitásba átalakítani. Az aktivitás és a passzivitás valós viszonya jelen esetben mint a befolyásoltság megléte vagy hiánya jelentkezik. A folytonos „lélegzésben” álló és viszonylatokban feltáruló személyi átélésben arra kell törekedni, hogy a személyben működő tendenciák és „pályák” fölötti átélő alany autonómiája fokozódjék és a befolyásoltság, az objektumokra való támaszkodás csökkenjék. Természetesen a magasabb realizációs szinteken is fennáll egy sajátos értelemben vett befolyásoltság, azonban ez alapjaiban tér el a személyi önátélést jellemző passzivitástól. A magasabb szintek befolyásoltsága („égi” vagy „mennyei” influenciák) ugyanis egyre inkább az autonómiát engedi előtérbe, vagyis a személy középpontja (végső és abszolút fokon átmá) tudatos és „akaratlagos” akarattal magasabb rendező elveket (princípiumokat) tesz saját egzisztenciájában uralkodóvá. Valamilyen értelemben tehát itt is lehet befolyásoltságról beszélni, azonban a „más” jegyében álló hatásokat a személy nem passzívan fogadja be, hanem ezeket felszámolva, önnön egzisztenciájában – ontológiai emelkedéssel összefüggésben – egy uralmi poziciót (illetve ezek egyre teljesebb sorozatát) valósít meg, amelynek eredményeképpen minden hatást mint „önmaga” befolyását éli meg.
Ha valaki egy ilyen, autonóm alanyi önmegtapasztalás kialakítását tűzi ki feladatául, akkor gondos vizsgálat tárgyává kell tennie azt, hogy a sajátnak tekintett „akciók” – ideértve a gondolkozást, cselekvést éppúgy, mint a vágyakozásokat, különféle ösztönzéseket – vajon mennyiben alapulnak autonom elhatározáson, s ezek végrehajtásában mennyire működnek közre külső tényezők. Ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy általában véve az egyéni sorsalakulások és ösztönzések nem a világot – kozmicitást – megtapasztaló alany autonóm döntéseit képviselik, hanem az emberben folytonosan manifesztálódó idegen erők hatásait tükrözik, az egyén élete közönségesen ezen erők „következménye”. Természetesen mindezen hatások az átélésben a saját, akaratlagosan felépülő egzisztencia illúzióját adják (például az ember általában büszke a sajátként kezelt képességeire, gondolkozására, logikájára stb.), ámde inkább csak bizonyos hatalmakkal történt homályos összefonodottságról lehet beszélni. A személy létezésében működő kondicionálatlan és transzcendens princípium (Alany) a lét felé fordulásában (ami kezdetben játék, lila, majd egyre inkább nemtudásból fakadó vágyirányvétel, vasana, samkhara) – a benne erőre kapó gyökértendenciák szerint – egy hordozót alakít ki magának, vagy más megfogalmazásban az Alany létörvény felé fordulása egyúttal egy, a létörvény adott részletével való azonosulást is képviselni kezd. E hordozó a közönséges személyi átélés és az alanyi önmegtapasztalás között egy sajátos átmenetet képez, amit a buddhista tradíció alapján „samsárai énnek” lehetne hívni. Egyes megközelítésben ez az „én” egyfajta „lényszerűséggel” rendelkezik, amely egyénfeletti valóságként számos individuumnak adhat életet (az „élet élete” ). E samsárai én nemcsak a személy mint individuum és világának kiépülésénél van jelen, hanem az egész földi létezésben vonzalmak és taszítások révén kijelöli azt a vonulatot, amelyet az individuum alapvető hajlamaiban követ. Az Alany tehát e samsárai énnel fonódik össze, hogy aztán egyre inkább sorsszerű akciók révén a személyi, individuális létezést a lehetséges tapasztalások összességéből kiformálja, úgymond „kifaragja”.
Az Alany keleti bölcseletben említett ezen „tudatlansága folytán – ami az itt vázolt szemléletben a Szubjektumnak az objektum felé fordulásával és eme irány rögzültségével egyenértékű – csak oly módon képes önmagát fenntartani, hogy az említett hordozót mint egyfajta támaszt igénybe veszi. Az így létrejövő szimbiotikus viszony kettős természetű: egyrészről a létezés felé fordult, támasz nélküli öntapasztalásra már képtelen Alanyt megóvja attól, hogy az intenzív és puszta önátélés mindent feloldó feszültsége összetörje az öntudatot, másrészről az összefonódottság ahhoz vezet, hogy a támasztékok – ideértve a samsarai énben megjelenő erőket éppúgy, mint az általános személyi átélés szokásos élményeit, például az egyéni véleményeknek tekintett gondolatokat, vagy az érzékszervi tapasztalásban feltáruló érzetvilágot stb. – alapvető módosulása esetén e végső soron külső tényezők által hordozott tudat egy elementáris krízist él át, sőt kritikus helyzetben akár ki is húnyhat. Ez utóbbi eset veszélye a modern ember számára leginkább a testi halálban áll fenn, amikor is a szokványos, leginkább a személyi átélés körébe tartozó tudathordozók feloldódnak, a korporális világ és a hozzá szorosan kapcsolódó élmények visszahúzódnak, s bár a tudat még bizonyos derengésszerű állapotokat átél, ámde a „testi-földi világ”-ra mint hordozóra való túlzott irányulása – ezzel való „összefonódottsága” – miatt e támasztékok feloldódásával együtt megszűnik az átélés lehetősége, s a tudat kioltódik.
Az utóbbi lehetőség elkerülése végett az archaikus tradíciók különös hangsúlyt fektettek a különféle, durvább vagy szubtilisebb hordozók által felgyúló és fenntartott tudati átélés pusztán támasztékokra való hagyatkozásának a közömbösítésére. Az erre irányuló műveletek véghezvitele voltaképpen a legitim értelemben vett iniciáció olyan fokozataiban történt, amelyek pontos megfelelésben voltak a halálban egyébként végzetszerűen lezajló általános feloldódási fázisokkal. Az iniciációt emiatt tekintik egyfajta „aktív halálnak” , amikor is a Szubjektum objektum felé fordulásának, ennek az utóbbi által történő hordozottságának a felszámolása megy végbe. Bizonyos értelemben ekkor az individuum (személy) ama koaguálódott karakterének szűnik meg a lezártsága, amelynek rögzültsége egyébként az állandótlansággal és folytonos változással jellemzett létörvényben újból és újból feszültségnek van kitéve, és amely „fellazítását” mintegy előkészületképpen valamennyi tradíció erkölcsi parancsolatok, követendő életmódbeli szabályokkal írja elő.
Anélkül, hogy jelen értekezésben részletekbe lehetne bocsátkozni, érdemes egyfajta illusztrációképpen röviden kitérni az általános önátélés konverziójával kapcsolatos kezdeti lépések fő elemeit bemutatni és érzékeltetni képes néhány buddhista alapgyakorlatra. Az önátélés kedvezőtlen irányvételeinek megzabolázását a buddhista hagyomány az éberség gyakorlatokkal viszi végbe oly módon, hogy a személyi önátélés támasztékai helyett az éber tudati jelenlétet határozza meg „menedékként” . A theravada buddhista realizáció mint „nyílegyenes ösvény” voltaképpen nem más, mint végsőkig felfokozott éberség-gyakorlat, amely a legdurvább, testi észleletek kontemplálásából, azok önmagamról (Szubjektumról) való leválasztásából indul ki, hogy aztán az összes objektum leválasztásáig eljusson (nirvana). E műveletek arra törekednek, hogy egy minden mástól megtisztult, kizárólag önmagamon (Szubjektumon) alapuló alanyi jelenlétet valósítsanak meg, vagyis minden olyan összefonódottságot fel akarnak számolni, amelyet az önmaga centralitásából kimozdult és az objektumok felé fordult átélő kíván meg avégett, hogy enyhítse a „semmitől”, vagyis az objektumok nélküli nem-manifesztálttól benne felmerült rettegést.
A durvább támasztékoktól történő ilyen elfordulás illetve az egyre szubtilisebb támasztékokra való építkezés folyamata lényegében azzal egyenértékű, hogy a törekvő az egzisztencia egyre magasabb állapotaiba képes belépni, vagyis önmaga megtapasztalása egyre inkább olyan birodalmakban megy végbe, amelyeket a kimozdultság, duhkha már kevésbé hat át. Ekkor egy sajátos „út” bejárása megy végbe, az átélő alany voltaképpen az egész egzisztenciát veszi lépésről-lépésre birtokba, s az irányultság megfordulása miatt a hangsúly fokozottan önnön akcionalitására fog helyeződni, olyannyira, hogy a még mindig az egzisztenciához tartozó formafeletti világban (arupa-loka) már az eredeti értelemben vett objektumokról nem lehet beszélni, hanem ekkor a Szubjektum világa sokkal inkább akcióból áll, ami leginkább a hindu bölcselet buddhijával (intellektuális intuíció) hozható kapcsolatba. Ahhoz, hogy az átélő személy képes legyen az egzisztencia formafelettiséggel jellemzett birodalmába belépni és „itt” időzni, valójában saját személyi mivoltát (ideértve samsarai énjét is) kell megszüntetni, vagyis azt a „relációt”, hogy az átélő önmagát csak az objektumok vonatkozásában tudja átélni. Aki képes e határ elérésére, az amellett, hogy áttöri individualitásának kiépült korlátait, egyúttal a világot mint az objektumok birodalmát is felszámolja, hogy az így megvalósított primordiális állapotból a „megfordulás” és visszaemelkedés műveletét beteljesítve közvetlenül azonosítsa önmagát önnön halhatatlan és változatlan forrásával, az Abszolútummal.
E folyamatban voltaképpen az önmagára eszmélő és eszmélését létszemléletként megfogalmazó Alany önnön redukciója megy végbe. Ekkor a létszemlélet megfogalmazottságaiban rejlő korlátok feloldásával az Alany a szemléletet kiformáló hatalmat megragadva a létszemléletet egy aktív szemléléssé fokozza, majd végül önátélését egy végső akció révén önnön ama centralitásával azonosítja, amit valójában sohasem hagyott el.
* * *
Az embert önmagáról és a világáról kialakított képe és az e szerint vezetett élete elkerülhetetlenül minősíti. Illúzió azt gondolni, hogy a határhelyzetben lévő emberi egzisztencia alapproblémáit bűntetlenül meg lehet kerülni, s az emberre rótt feladatok elvégzése elől ki lehet térni. Aki ezekkel kapcsolatban nem foglal állást, nincs körvonalazott létszemlélete, annak voltaképpen e hiány a „létszemlélete”. A létszemlélet kialakítása elengedhetetlen az ember önnön személyi valóságának a megértéséhez, a lélek megismeréséhez és „alkalmassá tételéhez”. Enélkül az átélő személy nem térhet vissza múlhatatlan és örök alanyi forrásához, hogy „ne maradhasson belőle más, mint mindennek a lényege, a változatlan”.
Dr. Németh Norbert
