A meglehetősen vitatható kifejezéssel „náci ezoterizmus”-nak hívott témával foglalkozó többé-kevésbé komoly kiadói kezdeményezések megszaporodása vetítette előre Adolf Hitler születésének centenáriumát, aminek kapcsán két olyan mű is megjelent, amelyek jó kiindulási alapot szolgáltatnak arra, hogy néhány gondolatot kifejtsünk a témakörben. René Alleau A nácizmus okkult eredete és Giorgio Galli Hitler és a mágikus nácizmus című művekről van szó. Az első könyv egy eredetileg 1969-ben Párizsban Hitler et les sociétés secretès címmel megjelent tanulmány fordítása, az olasz politológus munkája pedig egy 1984-ben az Agnelli Alapítványnál tartott előadás kidolgozásából állt, és ezt [az előbb említett] „a lázadó alternatív kultúrákról szóló tanulmányként” látott napvilágot, miként a Titokzatos nyugat is, ahol a szabadosnak és egyenlőségpártinak tartott kultúrák újbóli megjelenésével foglalkozott.
Míg René Alleau kutatómunkát végzett — melyben egészen a római kor előtti Németországig eljutott, s egy olyan folyamatos szálat akart felszínre hozni, mely az Edda mítoszaiból kiindulva a Germanenordenig és a Thulegesellschaftig terjed — azért, hogy megtalálja a nemzetiszocializmus „okkult eredetét”, addig Giorgio Galli azokra a létező kapcsolatokra összpontosította figyelmét, melyek a Harmadik Birodalom vezető csoportja egy részének okkult kultúrája és egy olyan politikai-katonai stratégia között álltak fenn, mely néhány szempontból megmagyarázhatatlan lenne a hétköznapi logika számára. Röviden összefoglalva ez a két kutatás irányvonala. Ki kell emelni azonban, hogy a kérdésfelvetés különbözőségére ellenére van néhány közös vonása a két tanulmánynak.
Először is mind Alleau, mind Galli felhasználtak értesüléseket olyan „forrásokból”, amelyek nem nem nevezhetők forrásoknak és olyan könyvekből, melyek történetírási szempontból sem hitelesek. Mindketten megbízhatóként kezelik Rauschning Gespräche mit Hitler-ét, ami propagandacélokra kitervelt közönséges hamisítvány, kettejük közül azonban — az igazat megvallva — csak Galli az, aki valamennyi hitelt adott Pauwels és Bergier fantazmagóriájának.
A két könyv másik közös vonása az, hogy nem szentelnek kellő figyelemet azon kultúrkör néhány fontos alakjának, ahonnan a nemzetiszocializmus ered. René Alleau nem törődött sem Guido von List-tel, sem Lanz von Liebenfels-szel. Giorgio Galli, aki olyan alakoknál, mint Gurdjeff és Crowley, hosszan időzik, elhanyagol egy harmadikat, Trebitsch-Lincolnt, aki pedig Crowley-éhoz hasonló szerepet töltött be. Alleau sem említi, bár az ő tanulmánya esetében ez a kihagyás igazolt az „időbeli folytonossági hiány”-nak hívható jelenség miatt. Trebitsch-Lincoln – olyan figura, akit René Guénon apertis verbis az ellenbeavatás ügynökének nevezett – túlon-túl is fontos szerepet töltött be ahhoz, hogy hallgatni lehetne róla.
Mindezek után fordítsuk figyelmünket Galli könyvének néhány aspektusára. Mindenek előtt meg kell jegyezni, hogy a Hitler és a mágikus nácizmus témájában [Galli által] folytatott kutatómunka eredményét kompromittálja az a tény, hogy a szerző félreértelmez olyan alapfogalmakat, mint „ezoterizmus” és „iniciáció”. Hogy állításunkat példával támasszuk alá, megjegyezzük, hogy Galli könyvének alcímétől kezdve „az ezeréves Reich komponensei”-ről van szó, valamint okkultista és egyértelműen pszeudo-iniciatikus csoportokat több ízben „iniciatikus”-nak nevez.
Nos, az elemi lgika alapján szükségszerű tagadni, hogy „náci ezoterizmus” valaha is létezett: az ezoterizmusról ugyanis kizárólag valamely tradicionális forma belső oldala kapcsán lehet beszélni, márpedig a nemzetiszocializmus nem volt tradicionális forma. Ami az iniciáció realitását illeti, ez egy tradíció spirituális magját képezi, következésképpen semmi köze nem lehet olyan egyénekhez, akik a tradíció gyakorlatát elhagyták, vagy olyan csoportokhoz, amelyek tradicionális alap nélküli doktrínák és programok körül szerveződtek egyéni kezdeményezés hatására és profán célokra. És pontosan erről van szó azon egyének és csoportok esetében, amelyekre Galli hivatkozik.
De haladjunk tovább. A Hitler és a mágikus nácizmus-ban kifejtett tézis egy „Németország és Anglia közötti híd” állítólagos létezésén alapszik, „melynek pilléreit kis ezoterikus társaságok alkotják”, mint amilyen a Golden Dawn vagy a Thulegesellschaft [együtt]. Sajnos a könyv nem képes e „híd” értelmének és funkciójának pontos értékelését nyújtani már csak azért sem, mert Galli nem ismer vagy nem vesz kellőkképpen figyelembe néhány elemet, amelyek [pedig] ugyanolyan beszédesek és jelentősek. Láttuk például, hogy Galli egy szóval sem említi a zsidó származású kalandort, Trebitsch-Lincolnt, aki az Anglia és Németország közé helyezett okkult híd alapvető fonotsságú „pillére” volt. Ezen kívül Galli felhívja a figyelmet arra, hogy „a Golden Dawn alapítását követő évben Londont egy sor szexuális bűntény forgatja fel, amelyeket Hasfelmetsző Jack követ el”, de azt nem mondja, hogy John Draitt Montague (aki nagy valószínűséggel a „hasfelmetszővel” azonosítható) zsidó volt. Aztán beszél McGregor Mathers-nek, a Golden Dawn nagymesterének Henri Bergson nővérével történt házasságkötéséről – Henri Bergsonnak voltak „közvetett kapcsolati a Golden Dawn-nal –, de elmulasztja emlékeztetni az olvasót, hogy Bergsonék zsidók voltak. Általánosságban Galli nem emeli ki azt a tényt, hogy a Golden Dawn-ban jelentős volt a zsidó támogatás. Részünkről kizárólag arra emlékeztetnénk, hogy a szervezet elméleti summa-jának szerzője egy bizonyos – beszédes nevű – Israel Regardie volt.
Nos tehát, abból a tényből, hogy a szexuálmágia (és esetleg más, idevágó bűntények) fontos volt a Golden Dawn berkeiben, Giorgio Galli azt a következtetést vonta le, hogy „a leendő Führer »okkult«műveltségétőlnem álltak távol olyan praxisok elemei, amelyek a szexus és a hatalom közti viszonnyal kapcsolatosak”, s tette mindezt némely szerzők Hitler „szexuális szokásai”-val kapcsolatos vélekedései alapján – hozzá kell tenni, hogy ezekben a kérdésekben maga a zsidó G. L. Mosse szolgáltatott igazságot.
Mindezzel szemben a Golden Dawn által nyújtott kép objektív értékelése esetén a kisiklott hebraizmus és a fent említett társaság szexuálmágikus praxisa közötti kapcsolatról kellett volna beszélni, amely kapcsolat analóg azzal, amit a Franco-jelenségben lehet könnyen észrevenni.
Ezen kívül: a Németországot és Angliát összekötő „okkult híd”-at alkotó személyiségek között említi természetesen Karl és Albrecht Haushofert (érintettek Hess szökésének ügyében és – legalábbis az ifjabb Haushofer – a július 20-i összeesküvésben), de azt nem mondja, hogy „Albrecht anyja egy ősi zsidó nemesi családból származott, akik között már a középkorban is voltak jeles tudósok.
Most már nagyjából megítélhetjük, hogyan is kell értelmezni a Giorgio Galli által leírt anglo-germán „okkult híd”-at. Kezdetnek emlékeztetünk arra, ahogy Oswald Spengler jellemezte az angol és a német típust, azaz a dualitásra, amelyben a „fausti ember” meghatározódik: „Az angol ösztön döntött: a hatalom az egyénhez tartozik. Korlátlan harc minden ember között; az erõsebbek győznek; liberalizmus, egyenlőtlenség. Nincs többé Állam. Amikor minden egyes ember önmagáért harcol, az végső soron mindenki javára válik (. . .) A német forradalom ezzel ellenben egy teória eredménye A német vagy inkább porosz ösztön az mondta: a hatalom a közösséghez tartozik. Az egyes ember ez utóbbit szolgálja. A közösség uralkodik, a király csak államának első szolgálója (Nagy Frigyes). Mindenkinek megvan a maga helye. Parancs és engedelmesség. A XVIII. századtól kezdve [áll fenn] ez a tekintélyuralmi szocializmus, s az angol liberalizmus és a francia demokrácia értelmében nem liberális és antidemokratikus”.
A nemzetiszocializmus annyiban volt Britannia-ellenes, amennyiben a Spengler által leírt „tekintélyelvű szocializmus” vonalán határozza meg magát, de jelen volt benne egy olyan tendencia is, amely alapján – az angolszászokkal fennálló faji rokonságra és a fehér faj (vagy legalábbis az árja népek európai utódai) által gyakorolt világuralom ideájára appellálva – Angliát és birodalmát szükségszerűen a civilizáció nélkülözhetetlen védőbástyájának kellett tekintenie. Ezek az eltérő elemek néha radikális irányt vesznek (és akkor – ha ilyen szkémák megnyugtatóak lehetnek – olyan irányultságokat találunk a nyugatos stílusú állásokkal szembehelyezkedve, mint a nemzeti bolsevizmus), néha pedig együtt léteznek, különféle módokon kombinálódva egymás között.
Íly módon az „okkult híd” felfedte szerepét: közvetítő volt, amelyenkeresztül emberek és csoportok megpróbálták a nemzetiszocializmusban rejlő „liberális” és nyugatos potencialitást fenntartani és aktiválni a „porosz” és „totaliter” hivatástudat ellenében s végül is Nagy-Britannia és az általa képviselt civilizáció javára. Más szavakkal, az „okkult híd” szerepe beleillik annak a sokévszázados antitradicionális tevékenységnek a történelmi képébe, melyet Anglia végzett a középkor végétől kezdve, sőt talán már a középkorban is, amikor az angolok olyan felmenőket tulajdonítottak maguknak – nevetségesen meghamisítva a bibliai genealógiát –, akik a zsidókhoz vezették vissza őket.
Nem véletlen, hogy – amint fentebb említettük – abban az akcióban, ami Németországot Nagy-Britannia mellé akarta állítani, részt vettek olyan körök, melyek egyértelműen zsidó befolyás alatt álltak. Hasonlóan tanulságos az, hogy ugyanez [a zsidó befolyás] lépett közbe akkor is, amikor a Szovjetunió és Németország közti megegyezés szabotálásáról volt szó; ilyen volt például a Vörös Zenekar [Orchestra Rossa] esete, ami olyan kémhálózat volt, amelyben sztálinellenes zsidók és náciellenes katolikusok szoros összeköttetésben tevékenykedtek, az Intelligence Service-szel együttműködve. Giorgio Galli említi, hogy e cselszövés központja Prága volt, s jelentős egybeesést vélt felfedezni azzal a ténnyel, hogy „Prága Habsburg Rudolf és a reneszánsz mágusok fõvárosa volt”. Mi ezzel szemben úgy látjuk, a Rote Kapelle [Vörös Zenekar] előzményeit és történelmi hátterét némileg közelebbi időkben kell keresni. „1914-től napjainkig – írták – Prága a politika és a történelem főszereplői által vívott majdnem minden okkult csata bitos »központja« (. . .) A Rote Kapelle titokzatos története sem kivétel: Prágában működöttt az összes, a háttérben tevékenykedő náciellenes áramlat (…) Prágában volt a most taglalt komplex történésnek mindkét eleme: befolyásos nemzetközi zsidó csoportok és a brit titkosszolgálat”.
Itt megoldódik az olyan egyének, mint Crowley és Trebitsch-Lincoln által Angliának és Németországnak párhuzamosan tett szolgálat rejtvénye; ugyanakkor arra is fény derül, hogyan kell értelmezni Guénonnak azt a közlését, miszerint „a Hitler-ügy élén nem csak TREBITSCH-LINCOLN állt, hanem Aleister Crowley és egy bizonyos Ettingon ezredes is”. Látszólag kettős játékuk valójában Nagy-Britanniának tett szolgálat volt. Másrészről, az úgynevezett „Nagy Bestia” kipróbálta már ezt a taktikát az I. világháború alatt, amint azt egy életrajzírója is jelenti: „Miért is írt Crowley annyira magából kikelve az ellenségnek? Talán mert gyűlölte Angliát és a németek győzelmét kívánta? Szó sincs róla. Ez volt a módszere a Szövetségesek támogatására. »A reductio ad absurdum által a német propagandát próbálta tönkretenni«. A tengeralattjárók korlátlan használatának szorgalmazásával (a németek részéről) például hozzájárult Amerika hadba lépéséhez. Azt mondogatta, hogy a Victoria Cross-szal kellett volna kitüntetniük őt”. Egy szó mint száz, Crowley és Trebitsch-Lincoln agents provocateurs -ként működtek Németország és a nemzetiszocializmus köreiben.
Ami magát Crowley-t illeti, Hitlerrel kapcsolatos volódi érzelmeit egy 1944-ben kelt hosszú levélben írja le, melynek néhány sokatmondó passzusát idézzük. „ő – mondja Crowley Hitlerről – valójában alkatilag nagyon távol áll a Valódi Beavatott-tól, még e fogalom legmodernebb értelmében is. A világról alkotott képe személyes és politikai elõítéletek halmaza. Teljességgel nélkülözi a kozmikus rálátást, sőt még az alapelveket sem érti; ezen kívül azon különböző háborús érdekeltségek produktuma, amelyek természetesen energiáikat fáradhatatlanul őrá összpontosították azon idő alatt, amíg személyes helyzete fokzatosan előbb a német, majd az európai politika meghatározó elemévé vált (. . .). Guernica, Rotterdam és más bűntények százainak vagyunk tanúi, a koncentrációs táborokról, a Stalag-okról és más kisebb, negyven évvel ezelőttig a legszadistább képzelet számára is elképzelhetetlen rémségekről nem is beszélve”.
Míg az ellenbeavatás – az „okkult híd” felhasználásával – a nemzetiszocialista mozaik nyugatos és angolbarát tendnciáit próbálta mozgásba hozni, addig a tradicionális erők a szövevényes mozgalom másik mozgatórugójára összpontosítottak. Az iszlám világ tekintélyes méltóságai, katonai csoportjai és széles néprétegei a Harmadik Birodalmat Isten azon eszközével azonosították, melyet a brit koloniális hatalom elpusztítására kíván felhasználni. A Maurras által Hitlerről adott definíciót, „dernier incarnation de l’islam germaniste” hitelesítette az a lelkesedés, amellyel az iszlám népek a nemzetiszocialista Németországra és Vezérére tekintettek, akit iszlám földön bensőségesen Abu Ali-nak, illetve Haydar-nak hívtak.
A hindu világ által táplált elvárások sem voltak kisebbek. A legfonotsabbat ebben a tárgyban Savitri Devi elmondta, de e helyt szeretnénk az olvasó tudomására hozni néhány olyan tényt, amelyeket valószínűleg kevéssé ismertek, habár a Siracusa-i Egyetem (Antropológia Szak) egy tanára által szerkesztett cikkből származnak. Az osztrák Agehananda Bharati-ról van szó, aki professzor és „practicing Tantric yogi”, s ugyanolyan távol áll az ortodox hinduizmustól, mint a filonácizmustól; az általa gyűjtött anyag megerősíti és kiegészíti Savitri Devi művének legérdekesebb és leghelytállóbb részeit: azokat, amelyek – nézetünk szerint – azokra a gyökeresen ellentétes állásfoglalásokra vonatkoznak, melyeket a hindu ortodoxizmus és az álhindu modernizmus kifejezően nyilvánított ki a nemzetiszocialista jelenséggel szemben.
Bharati cikkének kezdő szakaszát egészében fordítjuk. „A hindu értelmiség (különösen a szankritisták) azon része, amelyikre nem hatott a liberális, analitikus, politikailag Nagy-Britannia vagy az elnyugatosított India által irányított atmoszféra, nagyra értékelte Németországot és a németeket (különösen az orientalisztikában valóban vagy vélten jártas szakemberei miatt). Az indológusok nem vették elég komolyan a ttradicionálisták dícsérő, pozitív álláspontját, melyet a pandit bramani és a hindu szerzetesek alakítottak ki a náci Németországról. Indiában (és ez tökéletesen érthető) a polgári szolgálat [?Servizio Civile] haygományának anglicizált és kifinomult képviselői körében (de csakis ott) nem szívesen ismerik el, hogy a hindu ortodoxia széles, befolyásos és művelt körei kinyilvánított módon szimpatizálnak a hitleri Németországgal. Gandhi, Nehru és nagyrészt az indiai nacionalisták első generációja érzett csömört s undort a diktátorral szemben, illetve azok az indiai értelmiségiek, akik a náci korszakot objektíven kezelő háború utáni kritikai irodalommal foglalkoztak.”
Később Swami Svatantrananda („fiatal szerzetes és nagytudású értelmiségi, akinek híre az akkori ortodox Indiában egyre ismertebbé vált”) szavait idézi – mivel „jellemzik és talán összefoglalják a Hitlerrel kapcsolatos hindu álláspontot” –, melyek 1954-ben Allâhâbâd-ban hangzottak el, egy hindu tudóskongresszuson:„Bármit mondjanak is ellene, mahâtmâ volt, majdnem avatâra”. Ugyanabban az évben egy Amrtsar-ban tartott hasonló találkozón egy ismert és tisztelt, „reformálatlan” szerzetes, Swami Haji Giri Maharaj, ezekkel a szavakkal lépett fel az egyik résztvevő ellen: „Semmilyen jogcíme nincsen arra, hogy megsértse ×rï Hitlert és Németország tudósait”. A cikk szerzője ezen kívül azt mondja, hogy legalább két pandit szájából hallotta Hitlerre vonatkoztatva idézni a Bhagavad Gîtâ IV. énekének 7. és 8. versét:„Valahányszor a Törvény erejét veszti és az igaszságtalanség erőre kap, akkor, oh Bhârata, Én megnyilvánítom Önmagam. A jók védelmére, a rosszak elpusztítására, a Törvény szilárd visszaállítása végett időről időre megteremtem Önmagamat”. Nyilvánvaló, hogy Hitler ezen panditok számára az eljövendő avatâra előképe volt. Ezekkel a hindu tradicionalistákkal — folytatja dr. Bharati — tökéletesen haszontalan a zsidók kiirtásáról beszélni: mindezt „angloamerikai propagandaként elutasítják”.
Ha a háború utáni időszakban – és dr. Bharati szerint még manapság is – ez volt az ortodox tradícióhoz hű hinduk álláspontja, akkor nyilván lehetséges az, amit Subhas Chandra Bose mondott egy 1944 októberében Berlinben tartott beszédében, azaz hogy „India értelmisége felfogta a Reich nagyságát és spirituális potenciálját”. Azt, hogy akkoriban milyen népszerűségnek örvendett a nemzetiszocialista Németország India népeinek körében, tanúsítja egy érdekes epizód is, melyet dr. Bharati cikkének utolsó részében idéz. „1942-ben Pandi Mahandas Dube, egy Varanasi-i drámaíró (…) írt egy rövid színpadi darabot, melyet a Banaras-i Hindu Egyetem Kamacha szekciójának hallgatói vittek színre (. . .). A cselekmény a Brit Birodalom Hitler általi elpusztításáról szólt, címe Duskrta-vijaya, „Győzelem a gonosztevők felett” volt. Így kezdődött: „Varaline városában az uralkodói trónon Hitalahare Vezér áll; Gauranga felemelt karokkal elé megy és azt mondja: –»Uram, söpörd el a bűnöket!«.” Varaline = Berlin, melynek nevét „titkos kívánságok”-ként értelmezik; Hitalahare =Hitler, „a jóakarat hulláma”; Gauranga =Goering, „arany [hím]tagok”-at jelent.
Claudio Mutti
Fordította: Dávid Andrea
