„Csak akkor emelkedhetik a tudás a megismerés szintjére, ha át tudja fogni az eredetet, a folytatást és a véget… Minden átalakulás kezdete a mítoszokban gyökerezik, ezért a mítosz és a történelem elválasztásának létjogosultsága nincs.” (J. J. Bachofen)
Bachofen fenti gondolata egy közel háromszáz éve megjelenő történetfilozófiai szemlélet veszélyére hívja fel a figyelmet, amely az utóbbi időkben teljes létjogosultságot élvez. Mivel jelen írás egy történeti személyiség – legalábbis vázlatos – bemutatását tűzi célul, elengedhetetlennek gondoljuk e probléma érintőleges megvilágítását.
Az archaikus kor világlátását, illetve a modern történelemtudomány szemléletmódját vizsgálva két egymással diametrálisan ellentétes tendenciát figyelhetünk meg. Az előbbi szerepe s jelentősége abban áll, hogy az általa megjelenített események és személyek bemutatásával – ahol az események kategóriákká, a személyek pedig archetípusokká válva az Univerzális Rend törvényszerűségeit szimbolizálják – hidakat képez azon szakadékok felett, amelyek az embert Eredetétől elválasztják. Ezzel szemben a modern történelemtudományos szemlélet, karöltve a különféle rész- és segédtudományok idevágó „eredményeivel”, minden lehetséges eszközt megragad, hogy a fenti reintegrációs folyamatot megbénítsa. Kezei között a történelem könnyen alakítható anyaggá degradálódik, maximálisan kiszolgálva a világban működő elsötétítő erőket, amelyek az addig fennálló Rend felforgatásával nemcsak az archaikus és történeti kor között fennálló lényegi folytonosságot szakítják meg, de lépésről-lépésre átértelmezik a történelem gerincét alkotó eszméket és eseményeket is.
Ezen szemléletmód képviselőinek irányítása alatt az utókor eltorzító megítélésének számtalan kimagasló személyiség esett áldozatul. Közéjük tartozik a „Habsburg-hűségben elmarasztalt, katolikus, arisztokrata” herceg Esterházy Pál is, akinek itt elsősorban nem – egyébként rendkívül színvonalas és szerteágazó – kulturális tevékenységére1 hívnám fel a figyelmet. Sokkal inkább arra a közéleti szerepre, amelyet az ország egyik főnemeseként, majd nádoraként játszott, s amelynek elismeréséül 1681-ben tagjává vált az Aranygyapjas rendnek, s ezáltal Európa-szerte a legkiválóbbak sorába emelkedett.2
Az Esterházy családot már Miklós nádor idejében – akinek jelentős szerepe van a magyar főúri családok katolikus hithez való visszavezetésében3 – az egyház legfőbb támaszaként tartották számon. Udvaruk magas színvonalú hitviták színtere, ahol a nagyszombati egyetem tanárai s a jezsuita rend más kiválóságai (Dobronkai György, Keresztesi István, Forró György) állandó vendégek. Emellett, a Vatikán bécsi nunciusán keresztül, az Esterházyak szoros kapcsolatban álltak magával a pápával is.
A gyermek Esterházy Pál ebben a mélyen vallásos légkörben nevelkedik. Tanulmányait a grazi, majd a nagyszombati jezsuita intézményekben végzi – a renddel a későbbiekben is kapcsolatot tart. Apja és fivérei halála után, 17 évesen lesz a család feje, majd 1653-ban, 18 éves korában, IV. Ferdinánd Regensburgban birodalmi lovaggá üti. Ekkor már Sopron vármegye főispánja és Pápa várának főkapitánya. A Magyarországot megszálló törökkel először a Székesfehérvár közelében vívott csatában kerül szembe. Részt vesz az 1663-64. évi hadjáratokban, amelynek a Mars Hungaricus-ban állít emléket. Kiemelkedően fontos szerepet játszik Buda visszafoglalásánál, ahol a magyar hadak vezére. Az 1681. évi soproni országgyűlés nádorrá választja, s még ebben az évben megkapja az „aranygyapjút”. József, 1687 decemberében a koronázást megelőző napon birodalmi hercegi rangra emeli, amelyet a halála előtti évben, 1712-ben III. Károly tesz örökletessé a család fiúágában.
A tradicionális jobboldaliság alapelveinek megfelelően, politikáját a törvényes magyar király iránti fenntartás nélküli hűség (fides), valamint mély katolicizmus jellemezte, amely utóbbit az ellenreformáció szolgálatába is állított. E magatartás hangsúlyozása a kor sajátos jellegéből adódóan fontos, ugyanis ezekben az évszázadokban lejátszódó események alapjaiban rengették meg Európát.4 A katolikus egyházat ért támadások, a hit fenyegetettsége maga után vonja a fennálló intézményes rend megingásának vészjósló lehetőségét. Ez a felismerés magyarázza Esterházynak a tradicionális rendhez való ragaszkodását, szemben korának új, felforgató ideológiai áramlataival, amelynek elismerése szemében az egységes európai szellemiség felszámolását eredményezné. Mivel az általános degenerációs folyamatok következtében az ezt követő évszázadok képtelenek voltak visszaadni a katolikus egyház – és ezen keresztül legalábbis egy minimális tradicionális influencia – meghatározó szerepét, így napjaink szemléletét is az ekkor megjelenő, s azóta végletesen extremizálódott felforgató erők dominanciája határozza meg. Ezzel magyarázható az, hogy a modern történelemtudományos szemlélet kizárólag a destruktívan forradalmi, a több évszázados rend ellen fellépő – vagy ha úgy tetszik baloldali – személyiségeket favorizálja, míg ellenben a tradicionális rend képviselőinek szerepét vagy – jobb esetben – teljesen félreértelmezi, vagy tudatosan meghamisítja. Ezen „értékrendszer” megítélése alapján neveznek „szabadsághősöknek” olyan személyeket, akik egyébként messzemenőkig kimerítik a felség- és hazaárulás fogalmát. Történeti szerepüket pedig az „elnyomás nélküli, független magyar államért történő harcban” jelölik meg. Ma ezen szerepbe állítás praktikusnak tűnhet, de teljes mértékben a birodalmi szemlélet, illetve a personalunio meg nem értését jelenti. Magyarországon ugyanis semmiféle „elnyomás” nem létezett a Habsburg-ház részéről, ez egyszerű történethamisítás. Magyarország teljes értékű, szabad államként tartozott a törvényes magyar király uralma alá, s ez a valódi államiság az országnak rendet, tradicionális fényt és szabadságot volt képes biztosítani. A török megszállás, az ország részekre szakadása sem a Habsburg politika terhére írható, sokkal inkább annak az eluralkodó kaotikus állapotnak a rovására, amely Európát – s így Magyarországot is – jellemezte ebben az időszakban és amivel a Német-Római Szent Birodalom, a már említett eszmék jegyében vette fel a harcot minden lehetséges irányban.
Esterházy Pál herceget e küzdelem jelentős képviselőjeként, a magyar nemzet egyik legkiemelkedőbb államférfiaként kell számon tartanunk. Magasrendű személyisége kapcsán teljességgel félre kell tenni az olyan ostoba, szélsőbaloldali vádakat, amelyek szerint például a Habsburgokkal „olykor a kollaboráció pereméig jutott”5. Ha ez az állítás igaz lenne, valóban nagy hiba lenne. Természetesen nem azért, ami miatt ez és a hasonló felvetések manapság negatívumnak minősülnek, hanem azért, mert valami olyasmit fejezne ki, ami úgyszólván intenzifikációbeli hiányosságot jelölne abba az irányba, amely felé egyre intenzívebben és intenzívebben kell törekedniük mindazoknak, akik önmaguk felülmúlásának és meghaladásának útján haladnak. Az efféle felvetések jól illusztrálják azt a mélységes szakadékot, amely a tradicionális és a modern történelemtudományos szemléletet egymástól elválasztja.
Marx Tibor István
Jegyzetek
1 Az író, költő, zenélő és zeneszerző Esterházy Pál akkor tetemesnek számító (közel 600 kötetes) könyvtárával és a XVI. századi Magyarországon páratlan festménygyűjteményével az ország egyik legjelentősebb műgyűjtője is egyben.
2 Ezt a címet mindössze kilencen kapták meg az országban, köztük Esterházy Pál apja Miklós nádor is.
3 Többek között ő térítette vissza Nádasdy Ferencet a Dunántúl legbefolyásosabb mágnását.
4 Itt elsősorban a reneszánszra és humanizmusra, mint egy ráépült reformációra, a feltörekvő polgárosodásra, illetve a török általi fenyegetettségre gondolunk.
