Vizsgáljuk meg kissé közelebbről az Ukrajnában zajló háború főbb aktorait. Mindenekelőtt utaljunk a Zbigniew Brzezinski által bevezetett „geopolitikai sakktábla” metaforára. Eszerint Ukrajna és bizonyos mértékben Oroszország területe egy „sakktábla”, amelyen a globális geopolitikai konfrontáció zajlik. Magának Kijevnek, ahogy az immáron mindenki számára világos, nincs függetlensége vagy szubjektivitása: egyszerűen eszköz, amelyet a főszereplők, elsősorban az Oroszország ellen játszók saját belátásuk szerint használnak. Mint minden metaforának, az általunk itt használt „geopolitikai sakk” gondolatának is vannak gyengeségei és korlátai, de ha segít megvilágítani a történéseket, akkor a használata indokolt.

APOKALIPSZIS-SAKK
Bármilyen séma túlságosan leegyszerűsíti a valós képet, mégis rávilágíthat a mögöttes trendekre és a valóban meghatározó hatalmi központokra. Nyilvánvaló, hogy Oroszország a kollektív Nyugattal áll háborúban, ezért ezt a két geopolitikai felet tekinthetjük a két egymással szemben álló sakkozónak. Oroszország a fehér, a kollektív Nyugatot pedig a fekete képviseli.
A feketéken belül számos erős és befolyásos pólus körvonalazódik. Mivel geopolitikai sakkról beszélünk, minden pólust sakkbábuként képzelhetünk el, amelynek megvan a maga terve, logikája, stratégiája, saját céljai a háborúban. Ugyanakkor az egyes geopolitikai sakkbábukat, a többi, a fehér és a fekete, a saját és az ellenfél bábui korlátozzák a cselekvésében.
Mindkét oldalon három fő, fekete és fehér figurát különböztethetünk meg. De e főalakok nagyszámú másodlagos döntéshozó központot, elemző és szakértői csoportot, befolyási hálózatot stb. általánosítanak. Ezek az ukrán háború geopolitikai sakkjátszmájának makrofigurái, amelyek miatt a recens konfliktus könnyen és gyorsan harmadik világháborúva fajulhat. Ez esetben az eddigi konfliktus előjátéknak vagy bevezető szakasznak minősülne. Ha nem is fajul harmadik világháborúvá, a globális szereplők jelenléte és a globális lépték minden makrofigurát felelőssé tesz az emberiség sorsa tekintetében. Jelen körülmények között a makrofigurák minden mozdulata Armageddonnal terhes. Az Oroszország és a NATO-blokk közötti közvetlen nukleáris konfrontáció valószínűsége a stratégiai nukleáris fegyverek (SNW) alkalmazásával az a háttér, amely előtt az ukrajnai (nyugat-oroszországi) sakktáblán a sakkjátszma zajlik. Ilyen értelemben az „Apokalipszis sakkjával” állunk szemben.

FEKETE KÖZPONTOK
A feketén belül három fő makrofigurát különböztethetünk meg, amelyek nem szimmetrikusak egymással, de mindegyik kellő szuverenitással rendelkezik ahhoz, hogy aktívan befolyásolja a teljes konfrontáció lefolyását. Ezeket a következő elnevezésekkel illethetjük:
— az Oroszország feletti „teljes és azonnali győzelem pártja”;
— az Oroszország feletti „késleltetett győzelem pártja”;
— az Oroszország iránti „közöny pártja”.
Az első két makrofigura a globalisták frakcióit képviseli, akik mára szinte teljes mértékben uralják az atlantista elitet az USA-ban és az EU-ban, mindkettő a világkormány felé menetel, és ebben nincs közöttük ellentmondás. Csak a közös cél eléréséhez szükséges intézkedések gyorsaságában és radikalitásában különböznek egymástól. Mind az Oroszország feletti „azonnali győzelem pártja”, mind a „késleltetett győzelem pártja” szilárdan elkötelezett az egypólusú világ mellett, elkötelezett a liberális globalista ideológia és a nyugati hegemónia mindenáron globális szinten való fenntartása mellett. Lényegében egy és ugyanazon erőt képviselik, s a két pólusuk – az „azonnali feketegyőzelem pártja” és a „halasztott feketegyőzelem pártja” – csak a helyzet megítélésében, a cél elérésének módszereiben és módozataiban tér el jelentősen egymástól.

AZ OROSZORSZÁG FELETTI „TELJES ÉS AZONNALI GYŐZELEM PÁRTJA”
A globalisták legradikálisabb része ragaszkodik ahhoz, hogy kihasználja a helyzetet és azt, amit Oroszország jelentős gyengeségének tekintenek az ukrajnai háborúban (sokan őszintén hiszik, hogy „Oroszország már veszített”), és bevégeznék az ügyet, totális és megsemmisítő csapást okozva. Legyőzni Oroszországot, feltétel nélküli megadásra kényszeríteni, majd véres káoszba fullasztani, és az Orosz Föderáció összeomlását minden lehetséges törésvonal mentén – társadalmi, etnikai és vallási, területi vonatkozásban a maximumig vinni.
Ezt a makrofigurát mindenekelőtt a brit titkosszolgálatok képviselik, amelyek szoros kapcsolatban állnak egyes amerikai neokonzervatív központokkal (Kagan, Nuland, Kristol), illetve a hozzájuk közel álló Pentagon-beli és CIA körökkel.
Ezeknek az intézményeknek a szemszögéből nézve Oroszország rendkívül gyenge és léte minden tekintetben cérnaszálon függ. A frontok patthelyzete, a mozgósítási reformok határozatlansága vagy tartós elhalasztása, az eliten belüli politikai és háborúellenes ellenzék megtűrése, a katonai vezetésen belüli zűrzavar, a társadalom zavarodottsága, a szankciók hatásai és a bizonytalanság. Azonnali importhelyettesítés, a koherens ideológia hiánya, a győzelemre irányuló világos stratégiai akarat hiánya – ezek szemükben mind arra utalnak, hogy Oroszország a szakadék szélén áll, és ha keményen tolják, összeomlik. Ezért tervezi folyamatosan és hajtja végre a feketék első makrofigurája – az Oroszország feletti „teljes és azonnali győzelem pártja” – a háború legdrasztikusabb lépéseit: az orosz területek elleni terrortámadásokat, merényleteket, bombázásokat, UAV-támadásokat, beleértve a civil célpontok ellenieket is, régi és új orosz területeken zajló diverziókat, és az orosz határ menti területeket érő támadásokat. Ide tartozik továbbá az Északi Áramlat csővezeték és a Krími Híd felrobbantását kivitelező hadművelet is. Ez az a fekete pólus, amelynek célja a kijevi bábrendszer maximális ellátása és telítése minden lehetséges fegyverrel, szegényített urántartalmú lövedékkel, újabb nagyszabású terrortámadások lebonyolítása az orosz fővárosban és más városokban, a belső orosz ellenzék radikalizálása, illetve ez toborozza az embereket fegyveres felkelésre, lokális tartalék erők mozgósítására stb. Ez a pólus nem fontolgat tárgyalásokat Oroszországgal és nincs tűzszünet számára. Szerinte Oroszország gondosan kihelyezett stratégiai csapdába került, és a sebesült medvével most és azonnal, minden szükséges eszközzel le kell számolni. Ez a pólus az ellenségeskedés parabolikus eszkalációját hirdeti, az eszközök teljes spektrumát a lehető leggyorsabban felhasználva. E makrofigura fő érve az a feltételezés, miszerint Putyin semmilyen körülmények között nem fog stratégiai nukleáris fegyvereket (SNW-ket) használni, de még nem-stratégiai, taktikai nukleáris fegyvereket (TNW-ket) sem, de ha mégis, a taktikai nukleáris fegyverek (TNW) hatása e csoport nézőpontja szerint – nem lenne végzetes. Ez a fekete erőcsoport blöffnek tekint minden olyan felvetést, miszerint Moszkva szélsőséges esetben kész atomfegyverrel válaszolni, mert véleményük szerint a fennálló rezsim megfelelő ideológia hiányában egyszerűen nem képes ezt meglépni.
Ugyanez a pólus aktívan alkalmaz hálózati stratégiákat, felügyeli az IPSO-t (Internet Protocol for Smart Objects) és moderálja az orosz társadalomtervezési stratégiákat, agyafúrtan kihasználva az orosz információs és internetpolitika minden hibáját. Elmondható, hogy különféle módszerekkel hangszereli az elmeterror hullámait – köztük sok olyan hírcsatornát, amelyek állítólag „semleges” és „objektív” jellegűek. Ez a játékos fontos szerepet fog játszani a Kijev által tervezett ellentámadásban, miközben a hadművelet teljes irányítását magának követeli. Célja – Oroszország elpusztítása – gyorsan és keményen, a lehető legrövidebb időn belül. Tömeges, nagyszámú polgári áldozattal járó terrortámadások, sőt Moszkva elleni rakétatámadások is tervbe vannak véve.

AZ OROSZORSZÁG FELETTI „KÉSLELTETETT GYŐZELEM PÁRTJA”
A második makrofigura az Oroszország feletti késleltetett győzelem pártja. Itt a helyzet megítélése némileg eltér az elsőétől. Ez a csoport az elsőhöz hasonlóan úgy véli, hogy Oroszország „már vesztett” e háborúban – mert a közép-ukrajnai, sőt a Harkov és Odessza elleni támadások megtorpantak, a front még a Donbászban is megrekedt, a szankciók gazdaságilag elszigetelték Oroszországot a Nyugattól, s a hazafias reformok határozatlansága tovább gyengítette Moszkvát. Ebben a helyzetben a minimális program e fekete pólus szerint megvalósult. A Nyugat országai ismét a NATO körül egyesültek az USA fennhatósága alatt, a globalizmus ismét megerősítette pozícióit. Következésképpen eljött az idő, hogy a konfliktust hosszú távú szakaszba helyezzék. Minél tovább tart a „status quo”, annál jobban gyengül Oroszország. És akkor mindenki megláthatja, maguktól beindulnak a pusztító folyamatok: érezhetőek lesznek a szankciók hatásai, a párhuzamos import és az importhelyettesítés megszervezésének nehézségei; a háború növekvő számú áldozatai aláássák a kormányba vetett bizalmat; és ha nem sietünk és nem megyünk túl messzire, maga Oroszország, mint egy érett gyümölcs, a globalisták lába elé fog hullani. Valójában – szerintük – a háborút a Nyugat már „megnyerte”, és Ukrajna csak elhasználható anyag volt és marad ebben a geopolitikai sakkjátszmában – egy gyalogot áldoztak fel (és nem is egészen), miközben az általános helyzet sokat javult. Mark Milley tábornok, az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek Vezérkari Vezérkarának elnöke ékes példája e pozíciónak.
A fekete játékos második makrofigurája is Oroszország végső legyőzésére tör, de csupán fokozatosan és késleltetve. Itt megengedhetők béketárgyalások megkezdései, lehetőleg Oroszország számára hátrányos – szégyenteljes – feltételek mellett, a háború hosszú távú elhúzódása, sőt akár az oroszokkal való némi egyetértés is a területi kérdésekben.
De mindenekelőtt a második makrofigura nem biztos abban, hogy kritikus helyzetben – például a kijevi csapatok orosz területek elleni határozott és heves támadása esetén – Putyin nem használ atomfegyvert, így az NSNW-t (nem-stratégiai atomfegyvert) sem. Az a feltételezésük, hogy ezek használatának kilátásba helyezése inkább blöff, de ha mégsem, akkor azt felismerni, túl későnek bizonyulhat. Ha pedig így áll a dolog, miért kockáztatnának mindent, akár a bolygó elpusztítását, csak azért, hogy valamivel gyorsabban megkapják azt, amit akarnak, és amit előbb-utóbb egyébként is meg fognak kapni?
Ez az álláspontja magának Bidennek és kormánya nagy részének (kivéve a szélsőséges neokonokat). És ez az oka annak, hogy a Fehér Ház által ellenőrzött amerikai sajtó egyes kiadványai tagadják a felelősséget az oroszországi terrortámadásokért, az Északi Áramlat felrobbantásáért és általában az eszkalációért. Azt persze, hogy a felelősséget Kijevre hárítják, eufemizmusnak, üres retorikai fogásnak kell tekinteni. A jelentés természetesen más: a mérsékeltek – Kijeven keresztül – a feketék első makrofigurájára, vagyis az Oroszország feletti „teljes és azonnali győzelem pártjára” mutogatnak.
Milyen jellegű a kapcsolat e makrofigurák között? Nem könnyű biztosan megállapítani. Főbb vonalakban egymással szolidárisak: Oroszország legyőzése, a multipolaritás akadályozása és a globalista Nyugat hegemóniájának megőrzése. Más szempontból viszont különböznek egymástól. Az bizonyos, hogy két különböző szereplőről van szó. Két eltérő elképzeléssel és két különböző programmal rendelkeznek. Nincs közöttük egyértelmű hierarchia: mindegyik a saját útját járja, saját meglátása, módszerei és lehetőségei szerint.  S úgy tűnik, hogy az első és a második figura közötti egyensúly időszakosan eltolódik egyik vagy másik javára.
Itt ismét a sakk hasonlata segít. Mindegyik firgura saját algoritmusa szerint mozog. Az egyik az eszkalációra, a felgyorsított időzítésre és a szabályok figyelmen kívül hagyására játszik. A másik óvatosabban cselekszik, igyekszik kordában tartani az eszkalációt, és készen áll a folyamat meghosszabbítására, mert biztosra veszi a már elért eredmények tükrében annak valószínűségét, hogy az események természetes menetében megkapja, amit akar (Oroszország mint szuverén hatalom összeomlását), amit természetesen a Nyugatnak aktívan elő kell segítenie.

„A KÖZÖNY PÁRTJA”
A feketék közötti harmadik makrofigura. Az első kettőhöz képest sokkal kevésbé befolyásolja az események közvetlen menetét.  De létezik, és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az amerikai politikai erők azon részéről beszélünk, amelyek nem azonosítják az USA érdekeit a globalizmussal, nem támaszkodnak az atlantista geopolitika szabályaira (ahol az angolszász tengeri civilizáció fő célja egy elsöprő győzelem az eurázsiai nagy tér, a szárazföld civilizációja, azaz a szuverén Oroszország felett), ezért közömbösek Oroszországgal szemben, amely józan pragmatikus elemzésük szerint nem veszélyezteti az USA nemzeti érdekeit – sem katonai, sem általában gazdasági téren. Ha feladjuk az „USA = globalizmus, világhegemónia és liberalizmus” egyenletet, amelyen az első két fekete makrofigura osztozik, és amit a harmadik csoport elutasít, akkor az ukrajnai háborúhoz való hozzáállás azonnal megváltozik. Ennek az attitűdnek az összefoglalása a következő: az USA egyáltalán nem érdekelt ebben a háborúban, a russzofób megszállottság pedig a globalista elitek magánérdekeihez kapcsolódik, akik az USA-t és az európai NATO-országokat saját vállalati érdekeikre használják fel.
Pontosan ezt az álláspontot képviseli Donald Trump volt amerikai elnök. Állítása, miszerint ha újra ő lesz az Egyesült Államok elnöke, azonnal megszűnik az ukrajnai konfliktus, nem kérkedés, hanem színtiszta realizmus. Miután a kollektív Nyugat felhagy az Oroszország elleni ádáz sakkjátszmával, az egész dráma jelentéktelenné válik, és az Egyesült Államok más – akutabb – problémákra tér át, mint például a Kínával való gazdasági rivalizálás, vagy magának az Egyesült Államoknak a pénzügyi és kivándorlási válsága stb.
A fekete sakkbábuk közül jelenleg ezé a leggyengébb pozíció. Befolyása nagyon korlátozott. De a 2024-es amerikai elnökválasztás közeledtével befolyása növekedhet. Pragmatikus okokból is valószínű, hogy a republikánusok – Biden ukrán politikájával szemben – vissza fognak térni ehhez a fajta realista logikához. Eme álláspont a legcsekélyebb mértékben sem érez rokonszenvet Oroszország iránt, de objektíve drasztikusan csökkentené a feszültséget, és ez deeszkalációhoz vezetne.
Maguk a republikánusok körében nem Trump logikája az egyetlen, és egyes neokonok támogatni fogják az atlantista forgatókönyvet. De az amerikai politika úgyszólván vállalaton belüli érdekei miatt az ukrán kártya már olyan szorosan kötődik a demokratákhoz és Bidenhez, hogy esélye sincs rá, hogy a republikánusok napirendre tűzzék választások előtti vitában.
Óvatosan megjósolható tehát, hogy 2023 őszére, és főleg ha Oroszországnak sikerül a közelgő offenzívája, fokozatosan megnő a harmadik fekete makrofigura szerepe.
Nyilvánvalóan, hogy a szóban forgó realizmuson és az Egyesült Államok mint hatalom nemzeti érdekén alapuló külpolitikai irányvonal a sakkjátszma stratégiáját a fekete oldalon belül teljesen megváltoztatja, bár a többi makrofigura befolyása megmarad. De az már teljesen más játék lesz, így nem véletlen, hogy a kijevi rezsim utál mindent, ami Trumppal kapcsolatos. A harmadik tag megerősödése – az Oroszországgal szembeni „közömbösség pártja” – a modern Ukrajna végét jelenti.

A FEHÉR MAKROFIGURÁI: AZ „AZONNALI VERESÉG PÁRTJA”
Térjünk most át a fehérekre és a fehér makrofigurákra. Itt is három, szimmetrikus „pártot” lehet megkülönböztetni. Ezek részben megfelelnek a feketék makrofiguráinak, de bizonyos tekintetben el is térnek azoktól. Hagyományosan a következőképpen nevezhetők el:
— Oroszország „azonnali vereség pártja”;
— Oroszország „késleltetett vereség pártja”;
— „a győzelem pártja”.
Az „azonnali vereség pártja” a radikális liberális ellenzékből áll – a nyílt terrort provokáló Navalnij kreatúrákból (Darja Trepova), a régi politikai emigránsokból (Hodorkovszkij, Kaszparov stb.), az új politikai emigránsok képviselőiből (Csubajsz), a gazdasági emigránsokból, Darja Trepova) stb.), az új politikai (Csubais), gazdasági (Fridman, Aven), művészeti (Pugacsova, Galkin) kivándorlás képviselőiből, az ellenséges társadalomtervezés áldozataiból, akiket a „nem a háborúra!” szlogen hipnotizált, és végül a Nyugat, különböző kormányzati és társadalmi struktúrákban működő közvetlen ügynökeiből tevődik össze, akik egyre aktívabbak a közvetlen szabotázsban, helyi ellenálló csoportokat szerveznek, értékes információkkal látják el az ellenséget stb.
Ma ezt a makrofigurát politikailag elfogadhatatlannak minősítik, de a társadalomba és az államba fúródó gyökerei az elmúlt 30 évben hazánk közvetlen, Nyugat felé irányuló orientációja során olyan mélyre nőttek és olyan kiterjedtek lettek, hogy a velük szembeni fellépés eddig csak a jéghegy csúcsát érintette. A befolyásügynökök liberális hálózatai átszövik Oroszországot, és a feketék geopolitikai játékukban erre a fehér bábura stratégiájuk egyik fő tényezőjeként messzemenően számítanak. Ez a figura csak formálisan „fehér”, annyiban, hogy oroszok, féloroszok vagy volt oroszok alkotják. A valóságos geopolitikai irányultságot tekintve a feketék érdekeit szolgálják: liberálisok és a nyugatosok, azok is, akik már elmentek, és azok is, akiknek még majd ezután kell távozniuk. Hozzájuk hasonlóan veszítenek szándékosan a korrupt zsokék a lóversenyeken, a korrupt ökölvívók pedig a ringben. Ez tehát a fehér játékos első makrofigurája. Az „azonnali vereség pártja” lényegében mindenben a fekete játékos kezére játszik. És nem csak általában a fekete kezére, hanem kifejezetten a feketén belüli „azonnali győzelem pártjáéra”, az első fekete makrofiguráéra. Ezt a „fehér” figurát valójában maga a fekete játékos mozgatja.
Erre kifejezetten utalt is a néhai atlantista geopolitikus, Brzezinski, amikor a geopolitikai sakkjátékkal kapcsolatos kérdésemre azt válaszolta, hogy „a sakkot egyvalaki játssza, és nem kettő”. Brzezinski megszokta, hogy a feketével játsszon, és közben mozgassa a fehér figurákat. Pontosan ez volt az orosz elit állapota a Különleges Katonai Művelet előtt. A Nyugat uralta. Ám a Különleges Katonai Művelet megkezdődésével ez a modell színt vallott és a korábbihoz képest elfogadhatatlanabbá vált, és a „fehérnek” tűnő liberális elitről végre kiderült, hogy fekete-irányítás alatt áll.
Ezért jelentek meg az MI6 közvetlen ügynökei, amilyen például Christo Grozev és beosztottai (Navalnij és környezete) a Különleges Katonai Művelet előestéjén. A liberálisok levetették álarcukat, és felfedték magukat, miszerint egy halálos konfliktusban az ellenség közvetlen ügynökei.
Felmerül azonban a kérdés, hogy Oroszország „azonnali vereség pártjának” képviselői teljesen ismertek-e, azonosíttak-e és ennek megfelelően címkézik-e őket. Nyilván nem mindegyiküket. De ezt a kérdést a megfelelő szerveknek kellene feltenniük. Ahhoz, hogy alaposan foglalkozzunk ezzel, a SZMERS-t vagy valami hasonlót kellene újjászervezni.
Fontos megjegyezni, hogy az 1990-es években uralkodó elit túlnyomórészt nyugati radikális liberálisokból állt, és bár néhányan közülük őszintén meggondolták magukat Putyin szuverén kurzusa alatt, a viszgálat nem lenne hiábavaló.

A FEHÉR „KÉSLELTETETT VERESÉG PÁRTJA”
A fehér második makrofigurája a „késleltetett vereség pártja”. Ez az orosz elitnek az a része, amely kettős hűséget vall: egyrészt hű Putyinhoz, és elismeri a szuverenitás valamint a multipoláris orientáció legitimitását, ami azt jelenti, hogy támogatja a Különleges Katonai Műveletet, és formálisan a győzelemre törekszik. Másrészről azonban e csoport fő irányultsága továbbra is a modern liberális Nyugat, annak kultúrája, jelszavai, technológiái, gyakorlatai és tendenciái. Ezért ez a makrofigura katasztrófának tekinti a Nyugattal való szakítást, és előrevetíti a konfliktus mielőbbi végét és a megszakadt kapcsolatok helyreállítását célzó folyamatok beindítását. A fehér második makrofigurája nincs felkészülve a hatóságok elleni közvetlen szabotázsra, kémkedésre és terrorista tevékenységre. Annyit ért, hogy a szuverenitás érték, és teljes elvesztése egyúttal a lojális elit saját pusztulását is jelentené. Ám a „késleltetett vereség pártja” nem tekinti Oroszországot külön civilizációnak, nem hajlandó mindent feláldozni a frontért, és az országnak nem lát jövőt a Nyugaton kívül. A Különleges Katonai Művelet katasztrófa e makrofigura szemében, de az „azonnali vereség »fehér« pártjával” ellentétben képviselői kénytelenek hűségesek maradni Putyinhoz és az országhoz.
Ez egy nagyon markáns és befolyásos erőcsoportosulás az orosz kormányon belül. Részben szimmetrikus a feketék „késleltetett győzelem pártjával”. Képviselői a Nyugat legkíméletlenebb javaslatait is elfogadnák a béke érdekében. De mivel erre a feketék „azonnali győzelem pártja” esélyt sem ad számukra, kénytelenek a háborúért dolgozni és támogatni a hadműveletet. Az elit egy részének mostanában napvilágot látott magánbeszélgetései egyértelműen leírják ennek a csoportnak a lelkiállapotát: nem hisznek a győzelemben, átkozzák az ukrajnai Különleges Katonai Műveletet, könnyek között sajnálják háború előtti „régi szép időket”, és készek szinte bármilyen feltételt elfogadni, hogy véget vessen a konfliktusnak. Hivatalosan ugyanakkor kénytelenek „hazafias” álláspontot képviselni, mivel az Oroszországban a politikai korrektség normájává vált.
Az Egyesült Államokban és általában a Nyugaton a „késleltetett győzelem pártja” nagymértékben támaszkodik az oroszországi „késleltetett vereség pártjára”, mivel aktívan gátolja a teljes és általános mozgósítást és a régóta esedékes döntő jelentőségű hazafias reformokat, beleértve a koherens és következetes ideológia hirdetését. Ez a makrofigura azonban, az elsővel ellentétben, amely valójában egyáltalán nem fehér, továbbra is Oroszország oldalán áll, közvetlen és kemény konfrontációban, különösen az ellenség első makrofigurájával („a közvetlen és azonnali fekete győzelem pártjával”), és kénytelen lesz az ellene is folytatott háború logikája szerint cselekedni.

„A GYŐZELEM PÁRTJA”
A fehér harmadik makrofigurája a „győzelem pártja”. Ez magában az orosz társadalomban meglehetősen erősen jelen van; ugyanakkor az uralkodó elitben egészen a közelmúltig abszolút kisebbségben volt. Oroszország mint originális civilizáció elkötelezett hazafiairól és hűséges támogatóiról beszélünk, akik Oroszország küldetésével és történelmi identitásával – vallásával, népével, szuverenitásával – szimpatizáló tradicionális értékek hordozói.
A Különleges Katonai Művelet a „győzelem pártját” helyezte előtérbe, és a kollektív Nyugattal való radikális konfliktusról alkotott értékelései, felfogásai és értelmezései váltak a történések hivatalos verziójává. A második fehér makrofigura képviselői néha igen erőltetett módon ezt a verziót kénytelenek ismételni.
A „győzelem pártja” a Nyugattal szembeni frontális szembenállásra összpontosít, hogy a Különleges Katonai Műveletet a logikai végkifejletig vigye, és szilárdan lefektesse egy multipoláris világ stratégiai alapjait, amelyben a nyugati hegemóniának nincs helye. Ez a makrofigura az, aki a Nyugattal való katonai konfliktust képes a következő világrendért vívott harc döntő mozzanatának tekinti, és ebben Oroszország történelmi küldetésének teljesítését látja. A „győzelem pártja” a konfliktust nem lokális konfrontációnak vagy regionális vitának tekinti, hanem civilizációk háborújának. A győzelemért tehát Oroszországnak, az államnak és a társadalomnak minden szükséges intézkedést meg kell tennie, és minden árat meg kell fizetnie. A Különleges Katonai Művelet megkezdődése – az okoktól függetlenül – az utolsó harcot jelenti Oroszország szuverenitásáért és történelmi létéért. Ezért hazafias reformok azonnali bevezetését, valamint a kormány és a társadalom teljes mozgósítását látja szükségesnek.
A fehér játékos figurái között az elitet tekintetében jelenleg még nem ez a domináns, s ezt a „késleltetett vereség pártja” több adminisztratív vonatkozásban is felülmúlja. Ennek ellenére a „győzelem pártjának” súlya folyamatosan növekszik, és az oroszországi hivatalos diskurzus szintjén ennek a programja, stratégiája és helyzetértékelése tekinthető normatívnak. A geopolitikai sakknak ez a makrofigurája mindenesetre jelen van, kontrasztos és megkülönböztethető.

KONSZOLIDÁCIÓ
Most redukáljuk le a szereplők javasolt besorolását egy általános sémára.
Minden makrofigura előtt meglehetősen világos kép lebeg arról, hogy mi történik, amivel elvileg a körébe tartozó összes többi figura egyetért. Vagyis mindannyian bizonyos algoritmusok szerint cselekszenek, amelyek bele vannak kódolva a konfrontáció objektív struktúrájába, s amivel kapcsolatban nincsenek illúzióik. Mindenki érti, hogy ki kivel és milyen célokért harcol.
Ukrajna kizárólag egy terület, egy sakktábla – a maga sajátosságaival, domborzatával és topológiájával, de csak háttér. Se nem sakkfigura, se nem játékos. Minden rajta kívül és tőle függetlenül dől el.
A katonai, politikai, gazdasági, társadalmi, diplomáciai, információs és technológiai folyamatok szorosan összefüggenek egymással, és a háború spontanitása ellenére meglehetősen rendezett rendszert alkotnak. Mind a hat makrofigura átlátható, hogy megértsük, hogyan vannak konfigurálva ezek a rendszerek, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző részeik.
Ez az általános egyetértés az objektív geopolitikai kerettel azonban nem megy tovább. A döntéshozatali folyamatban minden alany a saját logikája szerint operál, és ennek a mozgásnak a ténye bizonyos körülmények között képes megváltoztatni az összképet. Például az oroszországi részleges mozgósításról szóló döntés, annak időzítése, sőt részletei az egész rendszert érintették. Nyilvánvalóan az oroszországi „elhalasztott vereség pártja” váltott ki legnagyobb visszhangot a kollektív Nyugaton, de amint ez megtörtént, az események más ütemben kezdtek kibontakozni. Ugyanez vonatkozik a háború többi fontos döntésére is: offenzívák, visszavonulások, védekezések, támadások, terrortámadások, katonai és polgári célpontok bombázása az ellenség területén stb.
Ezen a feladványon tovább elemezhetjük a három fekete pólus egymáshoz való viszonyát, és így tisztább képet kapunk a teljes vektorról, figyelembe véve az USA politikai mozzanatait és a NATO-országok másodlagosabb folyamatait. – Európa és Törökország… Elemezhetjük a három fehér makrofigura kapcsolatát, egyensúlyát is. Ismét egy határozott dinamika kapcsolódik ugyanahhoz a politikai pillanathoz, de már Oroszországon belül. Végül elemezhető, hogy az egyik oldal (fekete oldal) egyes pólusai által kezdeményezett attitűdök, döntések és cselekvések hogyan viszonyulnak a másik (a fehér oldal) hasonló attitűdjéhez, döntéseihez, cselekedeteihez. Ehhez azonban egy további, részletesebb elemzés szükséges. E helyütt elegendő volt kiemelni és röviden ismertetni e sakk-háború főbb makrofiguráit, amely az emberiség utolsó háborújává válhat. Minden ezektől a figuráktól, interakciójuktól, korrelációiktól, szubjektumokkal és tárgyakkal való feltöltődésüktől, akaratuktól, elszántságuktól, erőforrásaiktól és önnön helyességükkel kapcsolatos benső meggyőződésüktől függ.